Mit mondhatok még Neked?

S én megint csak a mozdonygőzzel szállok tova,
Visz a szél, visz jó messzire, visz, de vajon hova?

Még nem látom a célomat, így aztán utam – lásd! – nincs nekem,
A múltban csak a választ várom, mert jelenem is nincstelen…

Te csak a reggel vagy számomra, és csak veled szép az est,
Téged bezárni a szívembe – lásd! – nem voltam én rest!

Ez lesz a börtönöd, én most így fogadlak örökbe,
Kár is minden ellenállás, mert enyém lettél örökre.

S ha újra jő a reggel, immár másik szempár nyílik,
Hinni akar Benned – tudom – de senkiben nem bízik!

Hát ez lenne a nagy szám? Ez lenne a hatása?
Ez lenne oly „grandiózus”, a felkelő nap varázsa?

Magasztalni kellene, hogy „olyan, mint a mesében?”
Hát azé legyen minden perce, ki hisz is még a mesékben!

Ki megmaradt csöpp erejével nem is gondol másra,
Csak úgy imádott Kedvesére, a forró vad románcra,

S ha meghall majd egy dalban, vagy megérez egy ütemben,
Elolvas majd milliószor, ha vers leszel egy füzetben…