Kopasz fák

Süvít most az őszi szél, s az út menti kopasz fák
csak hallgatnak makacsul,
Nem súgják meg bőröd illatát…
Átnézel rajtam, nem figyelsz, nem hallod mit mondok,
Földre esek, majd őserővel újra neked rontok,
Ha hidegen hagy gúnyos kacaj, majd elhalkul a sírás,
Látják már a keselyűk is, hogy hajnalom most sírt ás…

Süvít az őszi szél, s az út menti kopasz fák
hallgatnak makacsul, nem súgják bőröd illatát…

Remegő ujjaim közt táncot jár egy kósza csikk,
Pöccintem a világba, nem vagyok már fitt, de csitt!
Figyelj rám egy kicsit, ha visít, ha tör, ha zúz,
Ha csuklyában jött szerelem majd újra hozzád húz,
Egy blokkra írom számomat, hogy valóra váltsd álmomat,
Láncra verve tömlöcödben lehessek már áldozat!

Hol nem süvít a szél, de rácsokon át, látom: intenek a kopasz fák,
Széllel küldenek gúnyos mosolyt: nem adják bőröd illatát…

Arcomról a napsütéstől leolvad a máz,
Egy kicsit ad, egy kicsit elvesz, s néha megaláz a láz,
Mert közös vonatunk most megállóban rostokol,
Keresünk, de a megoldás csak érzelmeket ostromol,
Körülöttünk gonosz árnyak, éjbe fulladt alakok,
S hogy ne bántsalak többé, én az állomáson maradok, 

hol nincsenek virágok, nincsenek kopasz fák,
Nincsen, ki megsúgja bőröd illatát,
Mert kimondottan mondottam, az egészet kigondoltam,
Jól átláttam a tervet, így hatalmas nagy vermet ástam
az ellenségnek, szaporodnak az ellentétek közöttünk
fölöttünk összecsap a hullám,
A földön tiéd mellett hever az én hullám,
ha tetszik tetszik, ha nem, hát nem...

Még nagylevegőt veszek…
Nagylevegőt, és ha újra megremeg a harang,
Látni fogod te is végre: elpusztult a gyűlölet, elpusztult a harag… 

Ülök egy másik vonaton, csak suhannak a kopasz fák,
Néha-néha súgnak valamit, de nem a bőröd illatát…