52.

 Alex és Tamás fejvesztve sietett vissza a géphez, félúton kiegészülve Kaszással és csapatával:
- Mennyi? – kérdezte lihegve Tamás Alextől.
- Kevés!
- Mennyi? – ismételte.
- Nem tudom, talán öt percünk lehet!
- Elég lesz annyi idő? – kérdezett továbbra is jogos aggodalommal hangjában a srác.
- Nem tudom! – szólt vissza arrogánsan Corradi.
- A „talán öt” mennyre hozzávetőleges?
- Nem tudom, nem tudom, nem tudom! – ismételgette az olasz, majd Tamás nem tett fel több kérdést.
Mikor odaértek a géphez már Csatári is odasétált, és idegesen mondogatta a többieknek:
- Felesleges! – vette szaporábban a levegőt.
- Mennyi idő kell? – kérdezte Alex, miközben már útban volt a gépre.
- Legalább tíz perc, ne menjen oda, meneküljünk! – kiáltott utána Csatári, de az olasz megállíthatatlannak tűnt, és félelme be is igazolódott, sőt, rosszabbat kapott, mint amire számított:
A laptophoz érve kikerekedett szemekkel bámult a monitorra, amin a számláló már majdnem 1 perc alatt volt.
Sok ideje nem volt a megdöbbenésre, nagy lendülettel visszafordult, és lefelé igyekezve üvöltötte:
- Futás!!! Mindjárt robban!!! – ismertette a helyzetet.
A többiek – ahogy mondani szokás – a szélrózsa minden irányába menekültek, egyedül Tamás várta meg, amíg Corradi leérkezik a gépről.
- Mire vársz még?! Menj már!!! – ugrott le, majd megragadta Tamás karját, és valósággal húzta maga után a fiút.
Tudták, hogy nem elég távol kerülni a géptől. Legalább a hídig kellett elérniük, ha biztosra akartak menni.
Hiába kerültek minden egyes másodperccel távolabb, az idő akár egy maratoni futó, úgy volt most a nyomukban.
Alexben felötlött egy pillanat erejéig a gondolat, hogy talán nem csak a rosszak haltak meg, de talán a saját sírjukat is megásták akkor, amikor elkészítették az Egyenes kiesést.
A fenevadat már nem lehetett megállítani, csak minél messzebb kerülni elsöprő erejétől. Itt már nem volt „B” terv, vagy hiányzó részletekkel teli mondvacsinált „C” verzió, csak a futás.
A vírus alaposan megfertőzött mindent a 70 perc alatt, így akkora robbanás volt várható, amelyet még legmerészebb gondolataikban sem tudtak elképzelni.
A hídig nem értek el, talán félúton lehettek, de mindeközben lejárt az idő.
Az utolsó másodperc is lepergett, majd Alex vészjóslóan hátranézett, aztán újra előre.
Ám mielőtt tekintete teljesen a híd felé fordult volna, az Egyenes kieséses révbe ért…
A robbanás ereje és mérete felrázta a környékbeli településeket is.
A detonáció magasba emelte a menekülő férfiakat, majd egyenesen a víz felé „lökte” őket.
Alex közben – akarata ellenére – elengedte Tamás kezét, és a következő „élmény” már a Duna-Tisza csatorna jéghideg vizében érte őket.
Mindenfelé repkedtek a gép darabjai, miközben a többiek még természetesen a víz alatt maradtak, legnagyobb szerencséjükre.
Kellett néhány másodperc, mire a felszínre tudtak jönni. A robbanástól valóságos fényáradat öntötte el a szakaszt, majd Alex a vízben idegesen tekintett minden irányba:
- Hol van Tamás?! – keresgélt veszettül, majd Kaszás és a többiek is megjelentek körülötte méterekre eltávolodva.
- Keressétek a fiút! – szólt rá Kaszás is a kommandósokra – Nem tud úszni!
- Nem fulladhat meg, azonnal meg kell találnunk! – merült alá Alex, majd később újra felbukkant, és így tovább a többiek is.
- Itt van! – érkezett egy ismerős hang, melynek tulajdonosa Csatári volt.
Ő tartózkodott a legközelebb Tamáshoz, aki egy, a parthoz közelebbi részen akadt fenn a sűrű nádason, de arca így is a vízben volt.
A szívsebész mintha elfeledte volna mellkasi fájdalmait, nem törődve semmivel sietett Tamás segítségére, utána pedig kicsit lemaradva a többiek.
Csatárinak nem volt könnyű dolga a sűrű hínárban és a nádasban utat törnie magának, de végül elérte a fiút, és magához húzta őt.
Közben Alex és az egyik kommandós is odaért, s végül sikerült partra húzni a srácot:
- Meghalt? – aggódott Kaszás.
- Akkor már mi sem lennénk – mondta Alex – Elvesztette az eszméletét – aggódott, majd a doki is megvizsgálta gyorsan a fiút, és megkönnyebbülten közölte:
- Van pulzusa! – mondta határozottan, majd boldogan nevetni kezdett – Van pulzusa! Emberek, van pulzusa! Dobog a szíve! Túléltük! – nevetett egyre hangosabban, majd a többiek is boldog, megkönnyebbült nevetésben törtek ki.
Tamás lassan nyitni kezdte szemeit, és az első, amit látott, a fölötte gyülekező boldog arcok voltak.
- Mi… történt? Túl… éltük? – kérdezte kicsit akadozva.
A többiek vidáman nevettek, majd Alex Tamásra nézett, és ott folytatta, ahol korábban abbahagyta. A különbség az volt, hogy mosolygott közben:
- Ha legközelebb azt mondom, a kocsiban maradsz, akkor még levegőt sem veszel! Világos? – nevetett.
- Szóval tényleg túléltük – mosolyodott el Tamás is, majd szirénák hangja akasztotta meg az eszmecserét.
Megérkeztek a tűzoltók, a mentők, és kicsit megkésve ugyan, de a rendőrök is…

folyt.köv.