53.

Gottsegen György Országos Kardiológiai  Intézet

Néhány nappal később

Neumann Tamás egész éjjel az ágya szélén ült abban a zöld színű steril köpenyben, amit a műtét előtti órákban viselnie kellett.
Csendesen nézte az üvegen beszűrődő fényeket, és egész egyszerűen nem gondolt most semmire.
Nem úgy, mint a legelső műtét előtt, amikor folyton azon járt az agya, vajon túléli-e a beavatkozást.
Sírni szeretett volna, de furcsa módon egyetlen könnycseppet sem tudott most ejteni.
Azon az éjszakán leesett az első hó is, amelyet kizárólag csak az láthatott teljes egészében, aki éjjel kettőkor ébren volt.
Reggelre már nem maradt belőle sok, az idő megint kezdett valamelyest felmelegedni, és olvadni kezdett.
Tamás hét órára várta a műtőst, de előtte fél órával bement hozzá felesége, Klaudia.
Óvatosan csókot lehelt a férfi ajkára, majd eleget téve az ilyenkor kötelező szabályoknak, kicsit távolabb ült le egy műanyag székben.
Szemei karikásak voltak, arcán látszottak az elmúlt hónapok megpróbáltatásai.
Nem tudott sokat mondani, de mégis megszólalt, igaz, csak suttogva:
- Félsz? – tette fel a kérdést. Most csak ennyire tellett tőle.
- Kicsit – hajtotta le fejét Tamás.
- Szeretsz?
- Mindennél jobban – nézett Klaudiára.
- Mi fog most történni? – kérdezte elcsukló hangon.
- Azt hiszem, egy kicsit meghalok. Már megint – erőltetett apró mosolyt a fiú.
- De csak egy nagyon kicsit – könnyezett felesége, de nem sírt. Tartotta magát, erős volt.
Megtörölgette szemeit, és közelebb ment férjéhez, és két ujjával valami aprót mutatott:
- Ennyire kicsikét – suttogta – Vége van…
- Még nem, Drágám – csóválta a fejét Tamás – De pár óra múlva vége lesz – mosolygott.
- Pár óra, és vége. Én itt foglak várni téged – simogatta meg férje arcát.
- Már most hiányzol – mosolygott a fiatal férfi, majd megfogta felesége kezét, és megcsókolta – Sietek vissza, megígérem!
- Ajánlom is! – „fenyegette” meg párját.
Közben megérkezett a műtős is. Jó kedélyű, szintén fiatalember volt, akivel Tamás is találkozott már:
- Szia Tomi! – üdvözölte.
- Vidám hajnalt, Pistikém! Örülök, hogy látlak! – vigyorgott, majd felfeküdt az ágyra.
- Rosszul hazudsz! – nevetett a műtős.
- Csatári doki?
- Csak rád vár már a műtőben – kacsintott.
- Remélem, gyorsan kicseréli azt a szart, és jövő héten már leléphetek innen – mondta unottan.
- Nem lesz gáz! – nyugtatgatta a műtős, majd kitolta Tamást a szobából.
Klaudia a liftig követhette párját, de ott kénytelenek voltak elbúcsúzni.
- Sietek vissza! – emelte fel fejét Tamás.
- Addig iszom egy kávét! – mosolygott a nő, majd becsukódott a lift ajtaja.
Amint az ajtók már végképp eltakarták Klaudia szemei elől imádott férjét, halk zokogásba kezdett.
Képtelen volt abbahagyni, kezét a szájához „tapasztotta” és keservesen zokogott.
Nem hangosan, csak csendesen, halkan, kulturáltan.
Ezúttal a másik lift ajtaja nyílt, és Alex Corradi lépett ki a szerelvényből, tekintetük szinte azonnal találkozott a nőével.
Alex nyelt egy nagyot, majd közelebb lépett. Fogalma sem volt, mit mondhatna most a nőnek, de azért megpróbálkozott vele:
- Jól van, hölgyem? – kérdezte ijedten, ám a nő válasz helyett csak bólogatott.
Ekkor Alex újabb kérdést tett fel, tervei szerint az utolsót:
- Tamás hol van?
- Talán egy perce sincs, hogy felvitték a műtőbe. Kicsit elkésett – mondta Alexnek, de semmi gúnyolódás nem volt a hangjában, esze ágában sem volt megbántani az olaszt.
- Értem… Akkor én most… Szóval… Elnézést kérek, nem akarom zavarni – dadogott – Tudom, hogy nem szerepelek a közkedveltségi listája élén, és meg is értem, úgyhogy… Mennék… Csak azt szeretném kérdezni még, hogy beleegyezik-e abba, hogy meglátogassam a férjét, amíg még itt vagyok pár napig? – nyögte ki végül.
- Természetesen – szipogta bólogatva a nő.
- Rendben van. Köszönöm – hajolt meg kicsit – Akkor én megyek is. Ha bármire szüksége van, csak hívja a kapitányságot. Ott megtalál – indult vissza a lift felé, és már a hívógombot is megnyomta, amikor Klaudia utána szólt:
- Várjon, kérem! – állt fel a székből a nő.
- Igen? – fordult meg Alex.
Klaudia odalépett a férfihez, majd mélyen a szemébe nézett. Megtörölgette gyönyörű szemeit, utána pedig barátságosan kinyújtotta jobb kezét. Pont úgy, mint aki kezet akar fogni.
Alex egy pillanatig nem értette a dolgot, és kicsit bugyuta képet vágva ő is nyújtotta jobbját, és kezet fogott Klaudiával.
A nő szemében újabb könnyek jelentek meg, majd ennyit mondott:
- Köszönöm – rázta meg Corradi kezét – Hálásan köszönöm.
- Hát… Igazán nincs mit… Csak a munkámat végeztem, hölgyem – simogatta meg a nő vállát bal kezével Alex.
- Esetleg volna kedve inni egy kávét, amíg tart a műtét? Vagy sietnie kell vissza? – kérdezte Klaudia.
- Semmi sietős dolgom nincsen már. A papírmunka ráér később is – mosolygott Corradi.
- Akkor meghívhatom egy kávéra? – kérdezte egy aprócska nevetést megengedve a nő.
- Köszönöm szépen – mondta az olasz.
- Menjünk – szipogott, majd beszálltak a liftbe.

folyt.köv.