5.

 Krisztián alig fél óra elteltével már az iskolában volt. Az óra már a hetet ütötte, de az aula így is egy csendes, nyugodt kis rétre emlékeztetett.
Mindössze Ágika, a büfés csinált némi hangzavart a konzervekkel, késekkel, villákkal.
Mielőtt Krisztián az igazgatói felé vette volna az irányt, betért a büfébe:
- Micsoda kellemes meglepetés! – mosolygott a mindig kedves Ágika – Mi szél hozott erre?
- A „Zsiga” nevű hurrikán – mondta egykedvűen a férfi – Kérhetnék egy kávét?
- Máris adom! Cukor?
- Kettő.
- Tej, tejszín?
- Tejszín, köszönöm.
- Nem is baj, hogy egy nappal korábban jöttél. Szükségem lenne arra a lekváros süteményre, tudod, amit…
- Tudom – szakította félbe a férfi – Reggel hozom. Figyelj csak, nem tudod véletlen, hogy mi ilyen sürgős, ami miatt be kellett jönnöm?
- Fogalmam sincs. Én csak a büfés vagyok – válaszolt Ágika, majd odaadta a kávét – De, ha jól látom, akkor az igazgató úr éppen ide tart – mutatott a lépcső irányába, ahonnan Zsigmond sietett lefelé:
- Krisztián, jöjjön már! – szólt rá köszönés nélkül idegesen – Nem véletlen kértem, hogy minél előbb érjen ide, nincs sok időnk! – ragadta meg a fiú karját, majd „vonszolni” kezdte az emeletre.
- Elárulná, mi ilyen sürgős? – faggatózott.
- Majd mindjárt meglátja! – érkezett a válasz.
Krisztián most nem kérdezett többet, csak engedelmesen ment Zsigmonddal az első emeleti mellékhelységek irányába.
Néhány diák szállingózott itt-ott, de semmi különleges nem volt ebben.
Amint közeledtek a mosdók felé, Krisztián észrevette, hogy a tornateremből felcipelt zsámolyokkal van eltorlaszolva a folyosó mindkét fele, nehogy bárhonnan meg lehessen közelíteni a mosdókat.
- Miért van ez lezárva? – érdeklődött, amint átverekedte magát az akadályokon.
- „Csőtörés” – jött halkan a válasz – Legalábbis néhány diák így tudja.
Krisztiánt újból megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el.
A férfi wc ajtajánál újabb ismeretlen arcokat vélt felfedezni, abból ketten minden bizonnyal tanárok voltak, és egy kisírt szemű takarítónő ült pár méterrel odébb egy széken.
- Ő Kardos Eszter, a földrajz tanárnő – mutatott be egy fiatal, csinos hölgyet Krisztiánnak Zsigmond.
- Üdvözlöm! Pásztor Krisztián vagyok – csókolt kezet udvariasan a csendes nőnek, aki most csak kedvesen bólintott egyet.
- Ő pedig Hozó Imre úr, fizika tanár – állt ott a másik, kopaszodó idősebb férfi.
- Jó reggelt, Hozó Imre! – mutatkozott be.
- Pásztor Krisztián! – mondta, majd kérdőn Zsigmondra tekintett – Miért is állunk most itt a férfi budi ajtaja előtt?
- Jöjjön! – invitálta beljebb – De nem lesz szívderítő látvány – mondta sejtelmesen.
Krisztián még most sem akarta felfogni, hogy valójában mi is történik, és bátran, Zsigmondot megelőzve belépett az egyik, majd a másik ajtón is.
Három lépés után azonban rögtön megtorpant a látványtól:
Négy darab wc sorakozott egymás mellett pont úgy, mint régebben.
A második fülke ajtaja nyitva volt, és vastag, véres csík vezetett ki onnan egészen majdnem Krisz lábáig, mintha vonszoltak volna valakit.
A fiatal férfi szíve hevesebben kezdett verni, légzése felgyorsult, és arcát másodpercek alatt elöntötte az izzadtság:
- Ez meg… Ez mi a fene? – fordult Zsigmond felé.
- Fogalmunk sincs – hajtotta le fejét az igazgató.
- Ki… Kié… Kinek a vére? – akadozott a hangja.
- Nem tudjuk. A takarító hölgy már ilyen állapotokra érkezett, de sehol senki. Csak a fal…
- Milyen fal? – érdeklődött ingerülten a férfi.
- Nézze azt a falat! – mutatott a piszoár felőli oldalra Zsigmond, amit eddig Krisztián nem láthatott.
A fiatal férfi előrébb lépett kettőt, és döbbenten nézte a vérrel felírt két sort a falra:

 „Míg nyugaton a múlt egy szikrát eléd tár,
Keleten csak fájdalom, szenvedés, és halál, ami vár…”

- A rohadt életbe – suttogta – A büdös rohadt életbe! – mondta már hangosabbam, és érezte, ahogy a sorok újra és újra olvasása közben úrrá lesz rajta a rosszullét.
A következő másodpercben újra a fülkék felé fordult, majd megrohanva a legelsőt kivágta az ajtót, és öklendezni, majd hányni kezdett.
- Jól van? – szaladt oda hozzá Zsigmond, de Krisztián nem tudott megszólalni, csak a wc deszkára hajtotta fejét, miután „végzett.”
- Hozzanak neki egy pohár vizet, gyorsan! – utasította a tanárnőt, de ekkor megszólalt Krisztián is:
- Nem kell! – emelte fel a fejét, majd felállt – Nem kell – ismételte – Jól vagyok – mondta, majd a csaphoz sétált, hogy megmossa arcát, és kiöblítse száját.
- Üljön le egy kicsit! Régen jobban viselte az ilyesmit – mondta neki Zsigmond.
- A rendőrségnek szólt? – kérdezte nagy levegőket véve.
- Már úton vannak ide.
- Tudják, hogy én itt vagyok?
- Csak egy valaki.
- Minek ráncigált ide? – jött a legfontosabb kérdés, de nem mérgesen, csak amolyan beletörődötten, mint aki már úgysem tehet ellene semmit:
- Beláthatja, hogy jó okom volt rá a múltban történtek miatt…
- Épp a múltbéli szarok miatt kellett volna kihagynia ebből az egészből! – emelte a hangját Krisztián.
- Nézze, én…
- Kik jönnek? – tette fel nem véletlen a kérdést.
- Ismeri őket – tért ki a válasz elől Zsigmond.
- Kik jönnek?
- Akik nyolc éve is nyomoztak – mondta félve az igazgató.
- Azt akarja mondani, hogy Lendvai épp ide tart?
- Igen…
- És ő tudja, hogy itt vagyok?
- Ő még nem. Legalábbis azt hiszem. Kovács Gabriella viszont igen.
- A nyomozó kisasszony is jön? – fogta a fejét Krisz.
- Igen…
- Szép kis találkozás lesz. És persze Lendvai megint rám fog szállni. Boldog lesz, ha meglát engem…
- Ez most teljesen más – nyugtatgatta Zsigmond Krisztiánt.
- Pazar napnak nézünk elébe – fogta fejét gondterhelten Krisztián…

folyt.köv.