9.

 Lendvai, Varga és Pásztor közösen kezdték elszedegetni a nem túl nehéz elemeket.
Nem kellett sokat ténykedniük, hogy elég nagy legyen a nyílás ahhoz, hogy ha nem is kényelmesen, de azért beférjenek rajta.
A munka végeztével egymásra várva nézett mindenki a mellette állóra:
- Én már csak csokit szállítok! – emelte kezeit Krisztián, és hátra is lépett.
- Majd én bemegyek! – állt elő büszkén Varga.
- De csak utánam! – csitította most is Lendvai – Koromsötét van odabenn! – vizsgálódott még a belépés előtt.
- Elég az egyik redőnyt felhúzni, és máris világos lesz – mondta Zsigmond, aki Pásztor mellé állt.
- Krisztián, maga nem jön be? – érdeklődött Kovács Gabriella.
- Már megbocsásson kisasszony, de menjen a tököm! Én itt, az igazgató úrral megvárom magukat – vigyorgott.
- Ahogy gondolja – mondta a nő, majd Lendvai vezetésével bebújtak a nyíláson, és máris a valamikori kémia laborban voltak.
A folyosóról beszűrődő kevéske fény csak arra volt elegendő, hogy Varga kitapogathassa a redőny gurtniját. Miután megtalálta, amit keresett, két-három határozott mozdulattal felhúzta a redőnyt, és a sokáig sötétbe borult termet elöntötte a világosság.
A három nyomozó a terem vége felé fordult, ahol eléjük tárult a szörnyű valóság:
- Uramisten! – kerekedtek ki Gabriella szemei az élettelen test láttán.
Lendvai sem tudta leplezni a döbbenetet, Varga pedig egyenesen beleremegett a látottakba.
Az áldozat egy vékony testalkatú, barna hajú fiú volt, alaposan megcsonkítva.
A diák hátrakötött kezekkel, egy villanyra erősített kötélre volt felakasztva.
Mindkét szemét kivágták, meztelen felsőtestét pedig sűrű és mély vágások csúfították, amelyek megmagyarázták a vérrel felírt üzenetet is.
Így a látvány még brutálisabb, még kegyetlenebb, még felkavaróbb volt a már edzett zsaruk számára is.
A halott tanuló mögötti falon pedig újabb két sor „díszelgett”, szintén vérrel felírva:

 „íme a múlt, mely elétek tárta,
Hogy köztetek a Pásztor, ki farkast hoz a nyájra…”

- Maga is látja a legfontosabb szót? – kérdezte sejtelmesen Kovácsot Lendvai.
- Igen – mondta halkan – Látom…
- Nos, Richárd! – nézett a nyomozó újdonsült kollegájára – Most már telefonálhat – közölte vele.
- Mi az? Mit találtak? – kiabált befelé Zsigmond.
- Volnának szívesek mindketten befáradni egy percre? – kérte őket Lendvai, majd nem túl nagy magabiztossággal, de Krisztián és az igazgató is „beverekedte” magát a terembe.
A nyomozók egyetlen szót sem szóltak, csak hagyták, hogy a két férfi „önállóan” megismerkedjen a látvánnyal.
Zsigmond arca falfehér lett a halott diák láttán, míg Krisztián a sorok olvasása és a megcsonkított áldozat látványától újra öklendezni kezdett.
Néhány másodperc köhögés után Krisztián a terem legközelebbi sarkába hányt.
- Régen jobban bírta az ilyesmit, nemde? – érdeklődött gúnyosan Lendvai.
- Úgy látszik… – köhögött a fiatal férfi – Úgy látszik öregszem…
- Jól van? – lépett oda Gabriella a guggoló Krisztiánhoz.
- Pazarul – válaszolt, miközben felegyenesedett.
- Úgy tűnik, egy költővel van dolgunk, aki halálosan rajong Pásztor Krisztiánért. Milyen érzés ez, kedves Pásztor úr? – érdeklődött cinikusan Lendvai.
A kérdés megválaszolása helyett Krisztián újra a sarok felé fordult, és megint öklendezni kezdett.
- Sebaj! – legyintett Lendvai az áldozathoz sétálva – Majd később nyilatkozik. Igazgató úr, ön ismeri a fiút? – kérdezte most Zsigmondot, miközben kesztyűt húzott és vizsgálni kezdte a testet.
- Igen – hajtotta le fejét – Talán Tamásnak hívják, de a vezetéknevét nem tudom. Tizenegyedik osztályos tanuló – fordult el a szörnyű látványtól az igazgató.
- Pásztor, maga melyik osztályba is járt? – kérdezte most az ismét felegyenesedő, falfehér férfit.
- Az idegosztályra – válaszolt a száját törölgetve.
- Nem vagyok vicces kedvemben! – kiabált rá, de persze több sem kellett Krisztiánnak.
- Hát elhiheti, hogy én sem! – üvöltött vissza – Mi a szar akar ez lenni? Egyáltalán minek hívtak ide, mi?!
- Ajánlom, hogy ezt sürgősen fejezze be! – szólt rá a telefonálásból visszaérő Varga.
- Na, te meg aztán még véletlen se szólalj meg! – szólt rá Vargára Krisz.
- Mert különben mi lesz, nagyokos? – húzta ki magát a Richárd.
- Különben felrúglak itt a nyomozó kollegáid előtt te nyálas képű fontoskodó talpnyaló kis köcsög! – lépett közelebb hozzá Krisztián, de Gabriella visszahúzta.
Lendvai csendesen szemlélte az eseményeket, de nem avatkozott közbe.
Ő már ismerte a férfit, és így cseppet sem csalódott.
- Itt helyben lelőhetnélek! – válaszolt zavartan Varga.
- Na akkor tisztázzuk a helyzetet! – rántotta ki kezét Gabriella szorításából Krisztián – Ahogy elnézlek, a nyomozói karrieredet illetően még ott a tojáshéj a seggeden. Én viszont tizennyolc évesen annyi szaron mentem keresztül, amennyit te talán még csak elképzelni tudsz, és ha nem vagyok talpraesettebb a kelleténél, akkor most egy zárkában tölteném életfogytig tartó büntetésemet a semmiért! Úgyhogy ajánlom, hogy te ne akard nekem megmondani, hogy mit tegyek és mit ne, vagy tényleg lőj agyon, különben nagyon ráfaragsz velem! Ha nem hiszed, kérdezd meg a főnöködet! – fejezte be a mondatot, majd hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, meglökte a fiatal nyomozót, aki jobb ötlet híján előrántotta a fegyverét, és Krisztiánra fogta azt:
- Hogy képzeled?!
- Elég legyen! – kiabált közbe most Lendvai – Azonnal tegye el a fegyvert! – parancsolt Vargára, aki némi habozás után eleget tett a parancsnak.
- Fogja vissza kicsit magát – szólt rá most Gabriella is.
- Látom, jól kijönnek egymással – vigyorgott Lendvai a felakasztott áldozat mellett.
- Na figyeljenek! – kezdte Krisz – Nekem semmi közöm ehhez az agyrémhez! Engem felejtsenek el, nem folyok bele semmiféle véres leszámolásba! És most elmegyek! Ha kérdésük van, hívjanak fel. Már úgyis tudják a számomat – mondta, majd dühösen elindult kifele.
- Nem me…
- Hagyja békén! – szakította félbe Gabriellát Lendvai.
- De uram, még nem végeztünk vele – próbálkozott a nő.
- Tudom – mondta – És ő is tudja…
- Csak úgy kisétál? – döbbent le megint Varga Richárd, de Lendvai azonnal leteremtette:
- Na idefigyeljen! – emelte mutatóujját – Ha még egyszer, egyetlen egyszer is fegyvert fog valakire indokolatlanul, akkor én lövöm le magát!
- De meglökött! – próbált magyarázkodni.
- Örüljön neki, hogy csak meglökte! – mondta – De ha Pásztor Krisztiánra legközelebb fegyvert fog, akkor azt ajánlom, lője is le!
- Miért? Ki ez? – gúnyolódott.
- „Ezt” a kölyköt nyolc évvel ezelőtt itt akartam lekapcsolni, mert biztos voltam benne, hogy ő a felelős az ebben a teremben elkövetett gyilkosságért. Válaszképpen rendőrök és tanárok közt szlalomozva kimenekült az iskolából, ezt követően vonatra szállt, és két járőrt a lassuló szerelvényből kiugorva lerázott.
Közben mind megérkeztünk a Nyugati-pályaudvarra, de Pásztor ott sem hazudtolta meg önmagát. A legnagyobb forgalomban, villamosok és autók között nyomában az egész BRFK-val komoly sérüléseket szerezve meglógott csak azért, hogy később bebizonyítsa ártatlanságát – fejezte be mondókáját Lendvai.
- Mit akar ezzel? – ráncolta szemöldökét Varga.
- Ha gátolni akarja a fiút, vagy ítélkezni próbál felette, akkor számoljon az esetleges következményekkel.
- Kételkedik bennem, uram? Maga szerint le tudna engem verni? – kérdezte megint hitetlenkedve a fiatal nyomozó.
- Ezt nem mondtam, de ne legyenek kétségei afelől, hogy megpróbálja. Jobb, ha tisztában van a dolgokkal, mielőtt Pásztorral szívózik. Nagy szégyen, de nyolc éve hülyét csinált az egész rendőri állományból nem kímélve még saját testi épségét sem. Most meg valaki már megint cseszteti! – mutatott a halott fiúra, és a feliratra – Olvassa el a nyolc évvel ezelőtti aktákat Halmos Bernadett tanárnőről. Ott megtalálja Pásztor jellemzését is, és a jelentéseket. Garantálom, nem fog unatkozni. Addig se engem boldogít – mondta Lendvai, majd kisétált a teremből…

folyt.köv