6.

 Közel másfél nap telt el Evelin és Gábor vitája óta, de a férfi ebben a röpke időben semmi rosszat nem tett.
Telefonját kikapcsolta, kicsit magába szállt, és igyekezett segíteni Evelinnek és szüleinek a mindennapi teendőkben.
Jól tudta, hogy bűnös, de mindig is büszkébb volt annál, minthogy elismerje hibáit.
Evelin persze már nagyon jól ismerte a fiatal író minden gondolatát, így jól tudta, hogy apró kis törekvései felérnek egy beismerő vallomással.
Nem igazán beszélgettek egymással, Gábor próbálta egy kicsit összeszedni magát, és felkészülni arra, hogy két hét szünet után újra találkozzon volt feleségével, Krisztával, és fiával, Martinnal.
A volt házastársak között viszonylag jó volt a kapcsolat, mindketten élték a maguk életét, bár olykor hajlamosak voltak kicsit összevitázni.
Annyira azonban mindketten intelligensek voltak, hogy nézeteltéréseiket nem a gyerek előtt vitatták meg.
Gábor fontosnak tartotta fenntartani az egyensúlyt minden esetben imádott fiával, és a végletekig tisztelt volt feleségével még akkor is, ha néha a munkái miatt hanyagolnia kellett őket.
Csendes környéken, egy kis vidéki házikóban élt Kriszta és Martin.
Evelin is mindig zokszó nélkül elvitte oda Gábort, majd később érte ment, de természetesen, ha nem volt muszáj, akkor a két nő nem találkozott.
Ezen a hűvös téli napon is így volt. Evelin a ház előtt kitette Gábort, majd elhajtott.
Az író már rutinosan elhúzta a reteszt a kapun, s még mielőtt becsukhatta volna, fia máris rohant hozzá:
- Apu, apu! – futott, majd valósággal apja nyakába vetette magát.
- Szia, kisöreg! – puszilta meg boldogan fiát – Jaj, de nagyon hiányoztál már nekem!
- Ha annyira hiányoztam volna, akkor jöttél volna múlt héten! – tett szemrehányást a kis szőke kópé.
- Látom anyád kiokosított! Na gyere, menjünk be, mert megfázol! – mondta, majd bementek a házba.
Gábor már érezte az isteni illatokat, amik a konyhából jöttek.
Volt felesége, a magas, szőke hajú szemüveges Kriszta is boldogan üdvözölte volt párját:
- Szia, Apa! – ettől a megszólítástól nehezen szabadult – Látom mégis sikerült ideérned! – mondta, majd adtak két jó nagy puszit egymásnak.
- Sajnálom, hogy kicsit megcsúsztam – vette le a kabátját, és helyet foglalt az asztalnál – Mi jót sütsz?
- Csülköt és krumplit. Eszel velünk?
- Ha nem gond, akkor szívesen csatlakoznék!
- Ugyan, dehogy! Martin, vegyél ki apádnak is egy tányért.
- Máris! – pattant fel a fiú.
- És? – kérdezte Kriszta – Hogy mennek mostanában a dolgaid?
- Lekopogom, minden oké! Az új könyvem a listák élén, és az eggyel korábbi is a harmadik. A kiadó szerint viszik, mint a cukrot. Nincs okom panaszra.
- Ennek őszintén örülök – mosolygott Kriszta – És a „nyomozói” karriered?
- Ugyan már! – legyintett – Az csak egy kis besegítés. Ők rendőri fejjel gondolkodnak, én meg a krimi író fejével. És ha a kettő találkozik, akkor abból csupa jó dolog sülhet ki. Mint legutóbb is. Ez minden.
- Igen, láttam a hírekben, hogy sikerült elkapni azt a… – akadt meg Kriszta hangja, mivel kisfia ott volt.
- Várjunk! – csitította Gábor volt feleségét – Tudom, miről akarsz kérdezni. Honnan veszed, hogy én benne voltam? – kérdezte az író.
- Martin, menj, és pakolj össze a szobádba. Tíz perc múlva eszünk – küldte el a fiút, akinek persze lett volna ehhez némi hozzáfűznivalója:
- De anya, már…
- Nem nyitok vitát! – nézett rá szigorúan anyja, majd a fiú nagy durcásan bement a szobába.
- Szóval? – nézett Krisztára Gábor – Mi a kérdés?
- Csak az érdekel, hogy te is benne voltál-e a kaviáros gyilkos lebuktatásában?
- Talán igen… talán nem – vigyorgott.
- Ne csináld már! Benne voltál, vagy nem? – mosolygott Kriszta, akit valóban érdekelt, hogy volt férje részt vett-e a nyomozásban.
- Biztos, hogy érdekel?
- Naná! De gyorsan mondd, mert kilenc perc múlva itt lesz a fiad is!
- Na, jó! – bólintott Gábor – Pisti is dolgozott az ügyön, így megkért rá, hogy nézzek szét. Hátha nekem feltűnik valami, ami nekik nem. Ez mind.
- És?
- Mit „és?”
- Miket láttál?
- Muszáj ezt pont ebéd előtt?
- Akkor sem zavart. Most miért zavarna?
- Hát jó! – fújt nagyot Gábor – Láttam az áldozatokat. Odaengedtek, megnézhettem őket, sőt, hozzájuk is érhettem.
- Nem féltél?
- Rám bízták, hogy akarom-e. Elsőre persze kidobtam a taccsot a hullaházban, de aztán már könnyebben ment. Volt pár feltevésem nekem is, és az egyik megegyezett Pistiével. Továbbfejlesztettük a dolgot, ráment két-három kávékkal teli éjszaka, míg végül rájöttünk, ki a gyilkos.
Ezt követően pedig nem volt nagy kunszt lekapcsolni. És itt a rémmese vége. Ennyi volt ebben az ügyben a szerepem – erőltetett némi mosolyt Gábor.
- Büszke vagyok rád! – bólintott elismerően Kriszta – Segítettél abban, hogy egy fertővel is kevesebb legyen a világban, amiben a fiunk is él.
- Köszönöm! Örülök, hogy így gondolod.
- És most min töröd épp a fejed? Biztosan van valami új dolog, amivel foglalkozol.
- Nem is tudom – rázta fejét Gábor – Ha lecseng ez a sok tévés szereplés, meg dedikálós időszak, egy kicsit le akarok lépni innen. Ki szeretném pihenni magam, úgy érzem elfáradtam mentálisan. Bőven van mit helyrehoznom a magánéletemben is, de azt csak úgy tudom, ha nem cseng folyton a telefon, nem kell szerepelgetnem, és nem zaklatnak kismillió e-maillel. Fel kellene töltődnöm, vagy ilyesmi…
- Megjöttem! – robbant ki valósággal a szobából Martin. - Gyors voltál! – mosolygott Kriszta a fiúra.
- Apu, mit csinálunk ma?
- Ismerek pár jó helyet, ahol tudunk szánkózni. Tele van marha jó lejtőkkel meg minden! Van hozzá kedved?
- Naná! – vágta rá a fiú.
- Ez a beszéd! – mondta Gábor, majd megszólalt mobiltelefonja – Ki a fa…
- Ki ne mondd! – szólt rá azonnal Kriszta.
- Bocs – fogta vissza magát Gábor, majd felvette a telefont – Barabás Gábor! – szólt bele.
- Na, ne viccelj! Itt meg Lázár Pisti unokatesód!
- Szevasz! Mi a szösz van? Milyen számról hívsz te?
- Lemerültem, ez a céges. De nem is ez a lényeg. Mit csinálsz most?
- Épp családi körben ebédelnék.
- Ó, vagy úgy! Üdvözlöm Martint és Krisztát!
- Átadom! És? Amúgy?
- Történt valami… Valami nagyon csúnya dolog – mondta sejtelmesen Lázár.
- No? Nagyon komoly a hangod!
- Ide tudnál jönni? Nagyon fontos lenne! – kérte.
- De mégis, hova? És miről van szó? – kérdezgette Gábor.
- Hát... – habozott a nyomozó – Elég durva gyilkosság történt.
- A francba! – fogta fejét Gábor – Már megint? Hol vagy?
- A Nyugati aluljáróban, a fizetős klotyónál.
- Nem bánnád, ha ennék előtte?
- Szerintem kár, de ahogy akarod!
- Olyan durva?
- Gabesz… Jó ideje vagyok a gyilkosságiaknál, de ilyet még én sem láttam. Halál komolyan mondom neked – mondta halkuló hangon Lázár.
- Várjatok meg! Eszem, és odamegyek!
- Csak nyugodtan! Mi még úgyis itt leszünk jó ideig. A pályaudvar le van zárva, hivatkozz rám, és beengednek.
- Haver, ne feledd, hogy engem mindenki ismer – próbált viccelődni.
- Gabesz!
- Igen?
- Készülj fel valami kurvára borzalmasra, aztán szorozd meg hárommal. Utána pedig gyere.
- Ekkora a gáz? – kérdezte most még hitetlenkedve Gábor.
- Siess! – mondta unokabátyja, majd lerakta a telefont.
Ezek után Gábornak már „csak” annyi dolga maradt, hogy elmagyarázza fiának és volt feleségének, hogy miért is kell most elhalasztaniuk a szánkózást…

folyt.köv.