34.

 Barabás és Lázár viszonylag gyorsan odaértek a rendőrség épületéhez.
Eközben persze több félig-meddig rendőrkollega is köszöntötte az írót, de azért még volt egy kis idő beszélgetni a liftben:
- Tudod – kezdte Lázár – Patkós nagy görény tud lenni, de valami azt súgja, hogy most jó fej lesz.
- Az első találkozásunk az étteremben nem sült el valami fényesen – válaszolt az író.
- Azóta történt egy s más, és a pályaudvaron sem akart mindenáron megszívatni. Mondhatni elfogadott. És szerintem ad is a véleményedre, még ha ezt nem is ismeri be.
- Gondolod, hogy a nyilvántartásba is beleshetek? – kérdezte reménykedve Gábor.
- Erre azért még nem esküdnék meg, de ne temessük – válaszolt Lázár majd egy halk csengő jelezte, hogy megérkeztek az emeletre ahol Patkós irodája is volt.
Néhány lépésre a lifttől már kopogtattak is:
- Jöjjenek be! – érkezett az invitálás, pedig ekkor még nem is láthatta, hogy ketten vannak.
- Biztos megint a kamerákat bámulja – suttogta Lázár Gábornak, majd bementek mindketten.
- Nocsak! – vigyorgott Patkós – Itt az író úr is – dőlt hátra a székében karba tett kezekkel.
- Üdv, főnök! – intett Gábor, majd a maga nyers stílusában levágta magát a székre – Szóval az van, hogy…
- Leülhetek, uram? – vágott gyorsan közbe Lázár, amire Patkós csak ennyit felelt:
- Foglaljon helyet!
- Köszönöm!
- Mit tehetek önökért? – kérdezte immár komolyabb tekintettel Patkós, és érdeklődőn előre dőlt.
- Nos, uram – kezdte Lázár – Olyan dolgot fogok kérni, amilyet eddig talán még senki nem kért. Tudnia kell, hogy megértem az unokaöcsém miatti aggodalmát, és elfogadom a fenntartásait – tartott némi szünetet, és ezen az egy mondaton láthatóan a nagyfőnök is elgondolkodott.
- Folytassa!
- Gábornak is elévülhetetlen szerepe van abban, hogy most idáig eljutottunk. Bár nem nagy haladás, ez tény, de mégis kicsit sikerült előrébb lépni. Daniel Jones-t, a saját hősét pedig ki ismerné jobban nála?
- Ez idáig szép, csakhogy a mi Daniel Jones barátunk egy brutális gyilkos. És ez most nem a regény, hanem az átkozott valóság. Mégis mire akar kilyukadni? – sürgette Lázárt Patkós.
- Arra uram, hogy jobban bízom ebben az emberben, mint bárki másban a rendőrségnél – mutatott Barabásra, aki büszkén bólintott egyet – És ha ő azt mondja nekem, hogy biztos a dolgában, legyen ez megérzés, vagy puszta önámítás, nem érdekel, mert én hiszek neki! – mondta nagy magabiztossággal, s ekkor Patkós a lényegre tért:
- Bökje ki végre, hogy mit akarnak! – kérte már szinte őket, majd a két férfi egymásra nézett, és Lázár kibökte:
- Szeretném, ha engedélyezné, hogy Barabás Gáborral együtt átnyálazzuk a rendőrségi nyilvántartást!
- Hogy mit? – dőlt még előrébb szemöldökét ráncolva Patkós.
- Minden aktát, fotót, újságcikket, régi ügyeket, egyszóval mindent, ami segíthet! – mondta.
- Maga megőrült? – kérdezte a főnök.
- Ön is tudja, hogy szükségünk van rá! Több szem többet lát, és az ő ötletei és híres megérzései most elengedhetetlenek!
- Megérzések? Maga szerint hagyatkozhatunk „megérzésekre?” – erőltetett gúnyos mosolyt Patkós, de erre már az író válaszolt:
- Szerintem igen! Nem nagy vigasz, de sajnos másra nem számíthatunk! Sem maguk, sem én, sem a következő szerencsétlen, akire bármikor lecsaphat ez a féreg! Kérem uram! – dőlt előre most Barabás, és hangja olyan lágy volt, mintha egy fiatal lányt akarna meghódítani a diszkóban – Sajnos már rég elértük azt a szintet, amikor nem válogathatunk a módszerekben, nem vitázhatunk holmi számítógépes akták láthatóságán. Mégis mi vesztenivalója van? Ha visszaélek vele, lecsukathat!
- Hogy mi vesztenivalóm van? – kérdezett vissza Patkós – A kapitány mindhármunkat kibelezi, ha ez kiderülne!
- Azt hittem maga a főnök – mondta Lázár.
- Nekem is van főnököm. Ezt maga nagyon jól tudja!
- Szóval kibelez minket, ha ez kiderül? Csak nyelvbotlás volt a feltételes mód, vagy hajlik afelé, hogy olvasgassak? – csapott le a nem várt lehetőségre Barabás.
- Árulja el végre – sóhajtott Patkós – Mégis mit akar? Egyáltalán mi a terve?
- Összefüggést keresünk az áldozatok között. Valami biztosan van, de ezt önök jobban tudják. Bizonyára átfutották már az egészet nem is egyszer, de engedjék meg kérem, hogy én is meglessem! Állítólag attól fél, hogy felismerném, vagy ilyesmi. Ezért is rongálta meg a kamerákat a pályaudvaron. Hát akkor ezt az esélyt is próbáljuk meg kihasználni! Vesztenivaló nincs! Vagy továbbra is kutassunk a már kivégzett gyerekek után, és olvasgassuk ennek a patkánynak a leveleit? De persze maga dönt – halkult el Barabás.
- Ne próbálja rám hárítani a felelősséget! – figyelmeztette Patkós Barabást, aki folytatta:
- Eszem ágában sincs. Csak kérem, adjon nekem saját kódot, saját bejárást az aktákba! Én nem akkor akarok nézelődni, mikor egy kisebb osztag figyel, hanem akkor, amikor kipattan a fejemből valami újabb lehetőség akár az éjszaka közepén is! Próbáljon meg bízni bennem, és segítsen, kérem! – kérlelte Patkóst, aki fújt egy nagyot, majd válaszolt:
- Saját hozzáférést az adatbázishoz nem kap, erről ne is álmodjon. Mégis mit képzel? – nevetett – Persze feltételezem, hogy úgyis ki fognak játszani, és Lázár nyomozó a saját kódjait adja meg majd magának, amivel kedvére nézelődhet a sok szemétségen, ami itt felgyülemlett. És persze azt gondolom, hogy minden felelősség ezért Lázár nyomozót fogja terhelni, szóval nem csak maga bukna meg, hanem ő is.
És ezért ő adott esetben sokkal nagyobb árat fizetne, ha így lenne.
Hihetetlen, hogy mik meg nem történhetnek manapság – erőltetett vigyort Patkós, és Lázár unokaöccsével együtt jól tudta, hogy ez mit jelent.
- Mindet értek uram! – állt fel a nyomozó.
- Tiszta sor, főnök! – pattant fel Gábor is.
- És jól tudják, hogy amennyiben ilyen történne bárhol a világban, azt még a kollégáik sem tudhatnák meg? – szólt az utolsó figyelmeztetés Patkóstól.
- A világért sem! – rázta fejét Lázár Pisti.
- Hova gondol? – vigyorgott Gábor.
- Akkor tűnjenek innen…

folyt.köv.