39.

 Gábor ment be először a kapun, utána Lázár, majd néhány lépés megtétele után felcserélődött a sorrend.
Nehézkes volt az előre jutás a térdig érő hóban, de lassan odaértek a házhoz:
- Félek, ha megnyitom ezt az ajtót, ránk szakad a ház – mondta nem túl viccesen az író.
- Látom az illemtan órákról hiányoztál a suliban. Mi először kopogni szoktunk – válaszolta Lázár, majd ahogy megpróbált „kopogtatni”, a már-már lerohadt bejárati ajtó segítőkészen ki is nyílt.
- Ha minden kopogtatásod ilyen jól sikerül, akkor magammal viszlek, amikor meglátogatom Molnár kisasszonyt – nyugtázta Gábor.
- Ha Molnár kisasszony is ilyen házban lakik, akkor jobb, ha a kapitányságon teszed magadévá – kontrázott Lázár.
- Csak baráti látogatásról volt szó, nem értem miért kell mindjárt „arra” gondolni – mondta sértődötten Gábor.
- A legutóbbi „látogatásod” abban a bárban válással végződött.
- Annak már vagy öt-hat éve!
- Az mindegy. „Látogatás?” Ugyan már! – vigyorgott Lázár – Én tudok olvasni a sorok között!
- Pont oda való is vagy! A sorok közé! – mondta enyhe méreggel a hangjában Gábor – Menjünk inkább beljebb! – mutatta az utat Lázárnak, aki belépett a házba.
- Hahó! – kiabált a nyomozó – Van itt valaki? – próbálkozott, de tisztán látszott, hogy abban a házban jó ideje nem járt már senki.
Belül is pont olyan lelakott volt, mint kívül, ráadásul a dohos szagot még a mínuszok sem nagyon tudták elnyomni.
Egy konyhának alig nevezhető helységben voltak, ahonnan nyílt egy szoba, mellette pedig a fürdő és a toalett.
Az egész egy kísértettanyára emlékeztetett.
- Ahogy elnézem, emberünk nagyon kedveli a Fradit – mutatott Lázár egy besárgult szurkolói zászlóra a falon.
- Meg a piát is – rugdosta arrébb a földön heverő boros és sörös üvegeket Gábor.
- Itt bizony jó ideje nem járt senki! – vágta csípőre kezeit a nyomozó.
- Ezt én magam is észrevettem.
Míg nézelődtek, egy női hang kiabálását hallották a kapuból:
- Hát maguk meg kicsodák? – jött a kérdés kintről, majd Gábor kinézett az ajtón, és egy fejkendős idős nénit pillantott meg.
- Ki az? – lépett közelebb Lázár.
- A helyi térfigyelő rendszer – válaszolt Gábor.
- Beszéljünk a mamával, hátha tud valamit – ment ki a nyomozó, őt pedig követte az író:
- Maguk meg kicsodák? – ismételte kissé remegő hangon a nénike, aki fél kezével botjára támaszkodott, másik kezével pedig a kerítést fogta, ami nem tűnt túl jó ötletnek.
Lázár Pisti ekkor elővette bájos mosolyát, és nyájas stílusát, valamint az igazolványát:
- Csókolom! – üdvözölte a nénit – Én Lázár István vagyok a rendőrségtől! – mutatta meg az igazolványt, amire az idős hölgy is megnyugodott.
- Mit keresnek itten? – érdeklődött.
- Csókolom! – ért oda Gábor is – Én Barabás Gábor vagyok! – mutatkozott be ő is, és a néni kíváncsian fürkészni kezdte az írót:
- Nem maga az a fijatalember a televízióból?
- Ó, minden bizonnyal – mosolygott elégedetten az író, mire Lázár odasúgta unokaöccsének:
- A mamika biztos homokos pornót néz. Ott láthatott.
- Akkor azt is látta, amikor anyád egy pónilóval üzekedett – vágott vissza Barabás, és ezzel le is zárták kétmondatos tartalmas beszélgetésüket.
- Maga valami író nem? – forszírozta tovább a néni.
- Valami olyasmi! – válaszolt Lázár Gábor helyett – De csak a nőügyei miatt került be a televízióba, meg a folyamatos balhéi miatt.
- Senki sem lehet tökéletes – vigyorgott Barabás, és a néni láthatóan nem értette, hogy hogyan hozhatta őt össze a sors ezzel a két idiótával.
- Talán tudna nekünk segíteni – kezdte Lázár – Egy bizonyos Légrádi Attilát keresünk, és a feleségét, Takács Adélt. Tetszik ismerni őket? Információink szerint itt laknak.
- Régen valóban lakott itt valami Attila, de nem tudom a pontos nevit neki. Mink csak iszákos Attilának híttuk. Sokszor bántotta a nejét, meg hát egyszer volt a hiradóba is.
- Igen, valóban volt – mosolygott Lázár – Meg tetszik tudni mondani, hol találom őket?
- Hát az Attilát az utca végin, a nejét meg nem tudom – mondta a néni, majd Lázár felvillanyozódott.
- Az utca végén? Mi van ott? Borozó?
- Nem – csóválta a fejét a mama – Temető.
- Temető? – kerekedtek ki Gábor szemei – A temetőben dolgozik? Talán sírt ás?
- Meghalt, te nagyon gyökér! – nézett rá szemrehányóan Lázár.
- De meg ám! – szólt közbe az idős hölgy – Néhány éve vitte el az ital őtet. A nejét meg a temetés óta senki se látta. A hívatal temettette el a szerencsétlen iszákos Attilát, mer hát arra se volt pézük!
- És meg tetszene tudni mutatni azt a sírt nekünk? – kérte Lázár.
- Én oda be nem lépek! – hátrált meg a néni – Jövő tavasszal házat építtetnek majd oda, mer csak néhány sír van ottan! A legtöbb még a háborúbúl maradt, csak az iszákos Attilát is oda temették. Megtalálják könnyen, de én oda nem megyek! – mondta határozottan.
- Rendben van! – törődött bele Lázár – Akkor el tetszene tudni mondani, melyik az ő sírja?
- Az utca végin ahol már házak sincsenek, ott a kis temető. Mindegyik sír kőbü készült, van, amelyik már éppen csak, hogy kilátszik a fődbü. Az iszákos Attiláé a legutolsó, az egyetlen, aminek fábú készült keresztje van, és csak a főd takarja. Az összes többi kő. Nem tudják eltéveszteni.
- Nagyon szépen köszönjük a segítségét – lépett elő Gábor.
- Isten áldja magukat! Megyek, mert fő a tyukhuslevesem! – mondta a néni, majd otthagyta őket.
- Szóval iszákos Attila meghalt – gondolkodott el Lázár.
- Ezt valahogy nem vettem észre az adatbázisotokban.
- Mert nem is volt benne – vált nagyon komorrá a nyomozó.
- Szerintem van még pár percünk, hogy megnézzük azt a sírt, nem? – kérdezte Gábor.
- Már indulunk is! 

folyt.köv.