47.

 A délután sokkal gyorsabban eljött, mint azt az író gondolta volna.
Egyetlen hunyásnyit sem aludt, csak eleget téve Molnár kérésének dolgozott a jelentésén.
Korábban még sosem kellett hasonló dolgokkal foglalkozni akkor sem, amikor a rendőrségnek dolgozott.
Ez esetben azonban ő végzett a gyilkossal, így rengeteg dolog várt még rá a jövőben.
Kissé ezekről is ki akarta kérdezni a nőt, de Molnár társasága természetesen jobban hajtotta, mint a kötelező tennivalók.
Pontban fél négyre ért a nő lakásához, aki meglehetősen előkelő helyen lakott.
Miután a férfi felért az ötödikre, egyetlen kopogtatás után már nyílt is az ajtó.
Molnár Henrietta most is ugyanolyan elegánsan volt öltözve, mint máskor.
- Jöjjön csak! – mosolygott.
- Köszönöm! – lépett be Gábor, majd levette kabátját. Ő viszont ezúttal nem viselte se régi hajtűjét, se hajgumit, se semmit.
Mindössze egy kis zselével állította be haját.
- Még sosem láttam így! – mondta a nő.
- Sajnos egy hajtű mínuszban van nálam. A másikat meg Evelin lakásán hagytam, ahol nagy most a felfordulás.
- Ne aggódjon, ez is jól áll magának! – nyugtatta meg a nő, majd besétáltak a viszonylag nagy, és szép lakásba.
- Tetszik a kérója! Nagyon vagány! Bejárónője is van?
- Dehogy! – legyintett Molnár Henrietta – Sokszor éjszakába nyúlóan pakolok. Tudja, rendmániás vagyok – nevetett.
- Akkor értem nem nagyon rajongana – erőltetett vigyort Gábor, majd helyet foglalt a konyhában.
- Kér egy italt? Esetleg egy kávé? – kínálta a nő.
- Már megittam vagy tíz kávét, úgyhogy köszönöm nem. De ha van egy kis kristályvize, azt elfogadom.
- Máris! – nyitotta Henrietta a hűtő ajtaját, majd kivett a vizet, és leült Gáborral szemben az asztalhoz.
- Köszönöm!
- Egészségére! – helyezkedett el a nő – Nos? – kulcsolta össze ujjait.
- Azt hiszem, hogy valamit nagyon elrontottam – mondta gondterhelten az író.
- Mi a baj? – érdeklődött kíváncsian a nő.
- Véletlenül nálam maradt egy fontos bizonyíték, de tényleg teljesen véletlenül! – mentegetőzött Gábor.
- Mégis mi? – vált egyre kíváncsibbá Henrietta.
- Vetró zsebéből kivettem egy levelet, amit Evelin holttestén akart hagyni. Véletlen megláttam, amikor összeesett, és nem gondolkodtam. Ráadásul ezt saját kezével írta – fogta a fejét Gábor.
- Nyugodjon meg! – tette kezét Gábor vállára Henrietta – Kitalálunk valamit!
- Reflexből zsebre vágtam, de akkor nem gondolkodtam – ismerte el Barabás, majd kivette farzsebéből a levelet.
- Mutassa csak – fürkészte izgatottan a nő, majd Gábor elkezdte felolvasni a kézzel írt sorokat: 

"Drága Művész Úr!

 Szerettem volna ma személyesen is kezet rázni Önnel, de mivel csak a párját találtam itthon, kénytelen voltam vele beérni.
Úgy látszik, hogy az égiek sem akarják, hogy mi találkozzunk.
Pedig mindenképpen fogunk, ezt megígérem!
Már minden egyes részletet alaposan kidolgoztam, így Önnek csak türelmesen ki kell várnia a pillanatot!

Üdvözlettel legnagyobb rajongója:

Daniel Jones"

A gyors felolvasás után Gábor félredobta a levelet, majd tenyerébe temette arcát.
- Nyugi! – próbálta vigasztalni őt Henrietta – Ez nem olyan tragikus, megbeszéljük Patkóssal! Senki nem fogja magát hibáztatni!
- Tudja – várt ki Gábor – Nem ez a tragikus.
- Akkor nem értem – mosolygott a nő – Mi a baj?
Gábor vett egy nagy lélegzetet, és kimondta:
- Az a baj, hogy ezt a levelet maga írta – mondta nemes egyszerűséggel az író.
Molnár arcára egy pillanatra ráfagyott a mosoly, majd megkérdezte:
- Hogy… micsoda? – Gábor azonban válasz helyett kivette zsebéből a másik papírt is, amire a nő a címét írta, és mellé tette a levelet, majd nyugodt hangon magyarázni kezdett:
- Egy percet sem tudtam aludni, miután eljöttem Evelintől. Hazamentem, döntöttem a kávét magamba, és fürdeni készültem. Ki akartam pakolni a zsebemet, hogy a szennyesbe dobjam a kissé viharvert farmeremet, amikor megtaláltam a levelet.
Szidtam magam rendesen, hogy hülye fejjel elhoztam, de elolvastam.
Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget elsőre, de ott volt az a cetli is, amit maga adott nekem, rajta a címével, plusz azzal a kis kiegészítéssel, hogy „írjak fel mindent”, meg ilyesmi.
Sajnos trehány ember vagyok, és a kád mellé a földre dobtam a cetlit a levél mellé, és ekkor tűnt fel az egész.
A kézírás bizony ugyanaz, sőt, minden bizonnyal a toll is, mert a tinta fekete színe megegyezik.
Ez talán még nem is olyan nagydolog, de volt egy mondat, ami mindkét papíron rajta volt. Idézem:

„Minden egyes részletet alaposan írjon le…”

És…

„Már minden egyes részletet alaposan kidolgoztam…”

Gábor ekkor kortyolt egyet a vízből, majd folytatta:
- Szóval ez tökegyforma – húzta a száját – Vagy inkább ugyanaz. E nélkül is megállapítható, hogy ugyanaz, de így még inkább. Ezért guggolt ott Vetró hullája felett igaz? A levelet kereste! – mondta szomorúan Gábor, és ekkor Henriettára nézett, akinek teljesen megváltozott tekintete.
A vigyor most is megvolt, csak ez már inkább volt ördögi, mint bájos…

folyt.köv.