3.

Tűzforró nap volt. A hőmérő higanyszála a harmincötöst is elhagyta már.
Komáromi Levente, a fiatal, és életerős férfi látványos kis pocakot eresztett.
Zavarta is rendesen, éppen ezért mindent elkövetett, hogy leküzdje a fölösleget, de nem holmi tornafilmek nézegetése közben.
Akár a sportolók többsége, egy vékonyabb pulcsiban futott a rekkenő hőségben.
Mivel ezekre a kis túrákra mindig magával vitte Klio nevű, fáradhatatlan német-juhászkutyáját, egy hátitáskát is cipelt, abban tartva önmaga, és a kutya vizét.
Szerette ezt az útvonalat.
Közben két horgásztó mellett is elhaladt, és kis ideig egy keskeny kis patak is csendesen csobogva figyelte a férfi, és az eb útját.
- Pihenjünk egy percet Klio! – fújt nagyot térdére támaszkodva Levente.
Láthatóan ez nem tetszett a kutyának, de gazdája szava szent volt, és sérthetetlen.
Így aztán a német-juhász is kapott egy kis hűsítőt.
- Baromi meleg van ma is, igaz kiskutyám? – törölte meg homlokát a férfi, majd kicsit megkésve ugyan, de fejére húzott egy sapkát is.
Ekkor azonban hűs szellő söpört végig a környéken, amit Levente csak így értékelt:
- Istenem, de jó! – hunyta le szemeit – Csak még egy kicsit! – emelkedett fel, és ebben a pillanatban hirtelen megváltozott kutyája is.
Fajtájára is jellemző szépséggel, valósággal megfeszült, hosszúkás orrát pedig megemelve szúrt ki valami számára érdekeset a levegőben.
Vakkantott egyet.
- Mi van Klio? – simogatta meg gazdája, de az eb erre ügyet sem vetett, csak vakkantott megint még egyet, még egyet, újra és újra.
- Mi ütött beléd? – kérdezte már érdeklődve a férfi, de „válasz” helyett Klio elindult a keskeny kis patak felé, és belevetette magát a marjáig érő vízbe.
- Most meg hova mész? Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Azonnal gyere vissza! – próbált parancsolni kutyájának, de ezúttal nem ért vele semmit.
Klio már a patak túloldalán volt, amikor Levente is elindult utána:
- Na, várj csak! – lépett ő is a vízbe – Ezért még számolunk! – mérgelődött, és megpróbálta követni a négylábút, vajmi kevés sikerrel.
Hosszú perceken át ment a vélt irányba, amit kutyája olykori távoli ugatása sejtetett.
- Klio! – kiabált – Esküszöm, kulcstartót csinálok belőled! – ám a fenyegetőzés nem hatott.
Már jócskán elhagyták a patak partját, és a fű is egyre magasabb lett, mígnem újra hangos ugatásba kezdett az eb.
Levente csak ekkor vette észre valamivel távolabb a régi laktanyát, ami magányos uraságként magaslott a semmi közepén.
- Szóval ott vagy! – morgott – Na, várj csak, én is mindjárt odaérek, aztán megnézheted magad! – mondta, majd gyors léptekkel, dacolva a magas fűvel elindult a laktanya irányába.
A kutya egyre sűrűbben, és hangosabban ugatott.  Éles hangja is közelebbről hallatszott, majd Levente megkerülve az épületet meglátta kutyáját.
A laktanya hátsó ajtaja nyitva volt, Klio pedig az előtt állva feszült figyelemmel tekintett befelé.
- Mi a baj, kiskutyám? – kérdezte enyhe aggodalommal hangjában Levente, miközben ő maga is közelebb sétált.
Klio ekkor újra morgott, továbbra is befelé tekintve:
- Mi van ott Klio? – kérdezte, s ekkorra ő is a bejárathoz ért, tekintetét még mindig a kutyára szegezte, s csak szép óvatosan fordult meg…

Ekkor jött rá, hogy bár ne tette volna, a látvány ugyanis szörnyűséges volt.
- Édes istenem! – kapta szája elé a kezét, ahogy egy felismerhetetlenségig szétmarcangolt, oszlophoz kötözött emberi tetemből három kóbor kutya is falatozott.
Ide-oda ráncigálták a cafatokat, majd véres pofájukkal vicsorítottak Leventére és Klio-ra, zsákmányukat féltve.
A férfi érezte, amint gyomra tartalma elindul felfelé a látvány és förtelmes bűz egyvelegétől.
A fenyegető ebektől nem tartva lépett odébb, majd térdre esve könnyített magán.
Ekkorra már Klio is szeretett gazdájával foglalkozott, s kivételes intelligenciájáról tanúbizonyságot téve, Leventét a pulcsijánál megragadva igyekezett elrángatni a tetem és az azt zabáló dögök közeléből…

folyt.köv.