8.

Miután mindent megbeszéltek, a Barabással kiegészült csapat elindult az áldozat feleségéhez, hogy közöljék vele a szomorú hírt, s ezzel együtt meg is hallgassák a nőt.
A lakás a külvárosban volt, így a legnagyobb hőségben és a budapesti forgalomban közel sem lehetett egyszerűnek nevezni az odajutást.
Valamivel több, mint másfél órával később a nyomozók és Barabás ott álltak a Pestszentlőrinci romos, utcafronti ház bejáratánál.
Két csengetés után kissé félve, de ajtót nyitott egy csontsovány, szőke lenőtt hajú nő. Azonnal látszott, hogy valódi koránál jóval idősebbnek néz ki.
- Maguk meg kicsodák? – kérdezte riadtan:
- Üdvözlöm! – szólalt meg Kis – Nemesné Horvát Zsuzsannát keressük.
- Én vagyok! – emelte a hangját.
- Üdvözlöm hölgyem! – ismételte – Kis Zoltán vagyok a rendőrségtől. Ők a kollegáim, Juhász Adél, Csendes Patrik, és Barabás Gábor – mutatott végig mindenkin.
- És mit akarnak tőlem? – érdeklődött döbbenten.
- A helyzet az, hogy… – várt ki – Szomorú hírt kell közölnünk a férjéről, Nemes Attiláról.
- Csak nem feldobta a bakancsot az a részeg állat? – kerekedtek ki a szemei, és ezt Barabás sem hagyta szó nélkül, de véleményét csak Patriknak mondta halkan:
- Lehet, hogy megoldódott az ügy? – súgta.
- Hülye – nyugtázta a fiatalabbik nyomozó, de Kis folytatta:
- Ami azt illeti – vált kevésbé magabiztossá – Valóban meghalt. Fogadja őszinte részvétünket – hajtotta le a fejét mintha együtt érezne.
- Hagyjuk ezt – csendesített a nő – Van még valami? – sürgette őket, de Barabás ekkor átvette az irányítást:
- A nyomozó urak szeretnének feltenni néhány kérdést. Lenne olyan kedves, és beengedne minket? – lépett előre.
- Magát ismerem. Szerepelt abban a reggeli műsorban – mondta „gyanakodva” a nő.
- Sejtettem, hogy ez lesz – forgatta szemeit Kis.
- Bemehetnénk, kérem? – folytatta Barabás ügyet sem vetve a reggeli műsor felvetésére.
- Felőlem jöjjenek – nyitotta ki az ajtót, és előre ment – Kávém nincs, vizet meg nem iszom.
- Nagyon kedves, de nem kávézni jöttünk – erőltetett vigyort Kis, miközben bementek a konyhába.
A lakás nem volt rossz állapotban, viszont az látszott, hogy egyes részei némileg elhanyagoltak.
A konyhába érve mind helyet foglaltak, a táskás szemű nő pedig hideg bort kortyolgatott.
Nem foglalkozva a kialakult helyzetekkel, egyből a lényegre tértek. Adél jegyzetelte a hallottakat, Barabás figyelt, míg Zoltán és Patrik a kérdéseiket tették fel:
- Szóval – köszörülte meg a torkát Kis – Kérem, mondjon el mindent a férjéről…
- Hogy halt meg? – vágott közbe a nő.
- Ami azt illeti… Verekedésbe keveredett, és komoly fejsérülést szenvedett – próbálta szépíteni a valóságot Kis. Barabás alig láthatóan megmosolyogta ezt a verziót, mivel eszébe jutottak a nyomozó korábbi szavai.
- Szóval szétverték a fejét a részeg disznónak – gyújtott rá közben a nő – Gondolom emberére talált. Várható volt.
- A férje alkoholista volt? – kérdezte Patrik.
- Micsoda?! – kerekedtek ki a nő szemei – Ha nem most döglik meg, a pia elvitte volna rövid időn belül. Gondolom, azzal sincsenek tisztában, hogy engem is minden este addig ütött, amíg esetenként el nem ájultam. Cseppet sem sajnálom azt a görényt! – vált dühösebbé.
- Voltak a férjének ellenségei? – folytatta Patrik.
- Annyira senki nem utálta, mint én.
- Akár meg is ölte volna? – vágott közbe Barabás.
- Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy egy éjjel, álmában vágom el a torkát. Hazudnék, ha mást mondanék – kortyolt egyet – Minden nap terrorban éltem, minden este megvert, és minden fillért elivott a mocsokláda! – lett egyre ingerültebb a nő.
- Szóval, voltak ellenségei? – ismételte a kérdést Kis.
- Biztosan. Én is utáltam, a kocsmában is néha összeverekedett valakivel, de ez már évek óta így ment. Nekem meg semmi más nem maradt, csak a „mankóm”, aki segíteni próbált, de én túlságosan féltem a férjemtől – kezdett most hirtelen könnyezni a nő. Szembetűnő hangulatváltozásokon ment át rövid idő alatt, és a legutóbbi mondatot most Patrik „lovagolta” meg.
- Mit ért az alatt, hogy „mankó?”
- Egy férfi – vallott röviden.
- A szeretője? – kérdezte most a jegyzeteiből felnézve Adél.
- A lelki támaszom. De nem „testi” szeretőm.
- Ő tudott ezek szerint a problémájáról, és a férjéről? – érdeklődött Patrik.
- Egy talpig úriember. Csodálatos férfi – áradozott az idegenről.
- Elárulná, ki ez a férfi? – dőlt előre komoly tekintettel Kis.
- Dr. Somfai – mondta – Somfai Félix. Miért?
- Ki ez az ember? – kérdezte az író.
- A családsegítőm, a pszichiáterem, a mindenem. A legelső találkozásunk is jól sikerült, nagyon kedves ember, és tudja, hogyan kell bánni a magamfajtákkal.
Nagyon tehetős férfi, a harmadik alkalomtól már teljesen ingyen foglalkozott velem – mosolygott kedves őszinteséggel a nő.
- Mennyi ideje kezeli önt az orvos?
- Nagyjából három éve.
- Ő tudott mindenről, amit a férje elkövetett ön ellen?
- Természetesen. Hát ezért is jártam hozzá – vallott.
- És nem volt semmi ötlete a helyzet megoldására? – érdeklődött hitetlenkedve Barabás.
- Természetesen volt több is, de én túlságosan is féltem bármit tenni. Ő pedig tiszteletben tartotta a kérésemet, és nem avatkozott bele.
- Talán mégis – súgta Gábor Patriknak, aki erre most semmit nem válaszolt.
- A férje tudott erről az egészről? – kérdezte Kis, erre azonban gúnyos nevetést hallatott a nő:
- Maga szerint tudott?
- Én magát kérdeztem – veszítette el amúgy sem túl nagy humorérzékét.
- Természetesen nem – válaszolt komoly tekintetet erőltetve az özvegy.
- És ezt a Dr. Somfait hol találjuk? – tért a lényegre Patrik.
- Gondolom otthon. A betegeit is ott fogadja.
- Hol lakik?
- Budán egy villában. Saját kertésze is van, meg minden – mondta csodálattal a hangjában a nő, és ekkor Kis egy cetlit tolt oda neki.
- Írja fel kérem a pontos címet – utasította, s az özvegynek csak ekkor esett le, hogy akarata ellenére imádott orvosára küldte a zsarukat, és Barabást.
Innen azonban már nem volt visszaút. A cím megszerzése után egyetlen percet sem vesztegettek, és a hosszú nap második felében elindultak Budára…

folyt.köv.