Bazsó Gábor: Szomjazó tavirózsák 9. rész

Dr. Somfai Félix a város legelőkelőbb részében, valóságos kacsalábon forgó palotában lakott.
A hatalmas területen fekvő kastélyhoz legalább öt percig tartó gyaloglás vezetett a kapun belül.
Maga az orvos egy ötvenes éveiben járó, teljesen kopasz, alacsony, vékony gőgös férfi volt.
Első látásra sokaknak Sir Ben Kingsley jutott eszébe.
A doki a késő délutáni órákban is épp egy pacienssel beszélgetett, aki drogfüggő fia miatt teljesen ideggyengévé vált, így került a jó nevű Somfaihoz.
Csak rendelője volt akkora, melynek nagyságát még a tehetősebbek is elismerték volna.
Bőrkanapék és óriási üvegasztal, körben pedig könyvek végeláthatatlan sokasága, akár egy könyvtárban.
A doki „rendelőjébe” két dolog volt nélkülözhetetlen: a papír zsebkendő, és hideg víz.
Betegeinek névre szóló poharakat készíttetett, így kerülve el a tárgyak keveredését.
A helység persze klimatizált volt, így a doki hosszú szürke nadrágban, és fehér selyemingben beszélgetett betegével. Köztük, csak a már sokat látott üvegasztal.
- Kérem – mutatott a pohárra, miközben a nő zokogott – Igyon egy kortyot – mondta, és betege így is tett.
Balog Virginia vörös hajú, molett hölgy volt, aki sehogyan sem tudta feldolgozni fia mélyrepülését. Nem régóta volt Somfai betege, és különös módon nem is teljesen a gyerek miatti aggodalom vezette oda egyszer sem:
- Rémálmok gyötörnek – várt ki, de nem nézett Somfaira, csak az asztalt bámulta.
- Milyenek ezek az álmok? – érdeklődött kimért hangon a doki.
- Mindnek ugyanaz a vége. És sosincs vége. Mindenek ugyanaz a vége, de sosem ér véget! – sírta el magát újra, s ezeket a nem teljesen egyértelmű mondatokat Somfainak kellett kibogoznia.
- Ezt úgy érti, hogy mindig ugyanazt álmodja, vagy minden nap álmodja? Esetleg a végkifejlet ugyanaz? Ezt tisztázzuk, kérem – mosolygott kedvesen.
- Mindnek ugyanaz a vége. Minden nap. Álmomban véget érnek a szenvedéseim. Véget ér minden, aminek ugyanaz a vége.
- Mi az a „minden?”
- Megölöm őt álmomban. Ha csak egy kis időre alszom is el, akkor is megölöm álmomban – válaszolgatott halkan, szipogva.
- Hogyan végez a fiával? – kérdezte Somfai, és erre most a nő is ránézett:
- Honnan veszi, hogy a fiamat ölöm meg?
- Azért jár ide, hogy tudjam – mosolygott – Szóval, hogyan öli meg Boldizsárt?
- Egy… Tűvel… Megyek a szobájába, és kinyitom az ajtót… Ő éppen belövi magát, én pedig elveszem tőle a tűt, majd hirtelen felindulásból… Döfködni kezdem azt a nyakába – sírt hangosan megint.
- Álmában bánja a tettét? – kérdezett továbbra is Somfai, mintha mi sem történt volna.
- Nem tudom – fújta ki hangosan az orrát – Mielőtt felfognám, felébredek.
- És amikor visszatér ebbe a világba, mit érez?
- Azt, hogy… szerencsére csak álom volt – mondta nem túl nagy magabiztossággal, és ezt az orvos is észrevette:
- Szóval álmában megöli a drogfüggő fiát, és az ébredés után arra gondol, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha nem lenne.
- Én nem ezt mondtam! – kelt ki magából a nő.
- Azért nem, mert hazudni akart nekem – mosolygott újfent Somfai, és Virginia nem is vitázott, csak beletörődött.
- Akkor én most… Rossz ember vagyok? – kérdezte félve.
- Nem – állt fel a doki – Egyáltalán nem az. A fiú viszont nagyon rossz útra tért, és ebbe a mély szakadékba önt is magával rántja. Elveszi a pénzét, eladja a családi ékszereket, melyek egykoron megboldogult férjéé voltak, és az értük kapott pénzből belövi magát. Véleményem szerint ön nem rossz ember Virginia, de most lesüllyedni látom a fia szintjére.
- Ezt, hogy érti? – vált érdeklődőbbé a nő.
- Először is igyon egy korty vizet, kérem – állt a nő mögé a férfi, és újra megfigyelte minden mozdulatát. Számára a titok nyitja az volt, hogy valaki, hogyan emeli fel a poharat, vagy miképpen nyúl érte.
Somfai ebből a kis mozdulatból mindig messzemenő következtetéseket vont le.
Virginia keze reszketett, és amint megérezte szájában a víz ízét, kissé meg is remegett a nő.
- Mikor akarta elmondani? – sétált vissza a doki a székéhez, majd lehuppant.
- Mégis… mire gondol? – játszotta a meglepettet a nő.
- Azt, hogy nem csak a fia szenved függőségben, hanem ön is.
- Milyen függőségről beszél? – értetlenkedett továbbra is.
- Az alkoholizmusáról, Virginia. A fia állapota a fájdalmasabb, vagy az, hogy az italra szánt pénzt lopja el, és költi drogokra? Kérem, válaszoljon – mondta ellentmondást nem tűrve, s ekkor a nő teljességgel összeomlani látszott.
Újabb könnyek jelentek meg a szemében.
- Én nem… Én nem…
- Minden alkalommal, amikor idejött, ivott előtte? – kérdezett szünet nélkül a doki, és tudta, a válaszoktól csak percek választják el.
- Én… én… - mondta volna, de ekkor olyan dolog történt, ami még sosem fordult elő.
A beszélgetést kopogtatás zavarta meg. Somfai is tudta, hogy ennek nyilván nyomós oka van, mert Terike, a kastély „mindenese” sosem tett volna ilyet.
- Tessék! – kiabálta ingerülten a doki, és ekkor a középkorú, fekete rövid hajú nő benyitott.
Terike hosszú évek óta szolgálta Dr. Somfait, sőt, a kastélyban is lakott.
A magának való, morcos nő most kicsit riadtan mondta:
- Dr. úr, három férfi és egy nő keresi önt.
- Mégis kicsodák? – kérdezte ingerülten, megint felpattanva foteléből.
- A rendőrségtől jöttek.
- Jöjjenek vissza holnap! Adjon nekik időpontot dél és kettő között. Ha változás történik, lehet, hogy értesítjük őket! – mondta Somfai, de ekkor Terikét kicsit arrébb tessékelve belépett az ajtón a három férfi és a nő:
- Attól tartok, ez nem fog menni – „mutatkozott” be Kis.
Erre láthatóan Somfai szemei is kikerekedtek.
- Kicsodák maguk?
- Kis Zoltán vagyok a rendőrségtől. Ők pedig a társaim, Juhász Adél, Csendes Patrik és Barabás Gábor – mutatott be mindenkit.
- Ide még a rendőrségnek is be kell jelentkeznie! – mérgelődött Somfai.
- Szerencsére egy író is van velünk – mutatott Barabásra Kis.
- Panaszt fogok tenni! Mindegyikük meg fogja ütni a bokáját! – fenyegetőzött Somfai, és persze Gábor is meg akarta mutatni magát:
- Én a helyében magam miatt aggódnék, doki! Küldje el a hölgyet, és ha még vár valakit mára, akkor mondja le. Gondolom, nem a villanyszámlája függ ettől – vágott vissza Barabás, miközben Somfai doktor szemeivel valósággal felnégyelte a zsarukat.
- Azt hiszi, hogy maga bármit megtehet? Csak azért, mert kiadott pár könyvet, és elkapta azokat a gyerekgyilkosokat?
- Megtisztelő, hogy nyomon követi a pályámat – hajolt meg cinikusan Gábor.
- Elég a szövegelésből! – vágott közbe Kis – Nem érünk rá, úgyhogy tegye, amit mondtunk! – utasította Somfait, aki bár nyögvenyelősen, de eleget tett a „kérésnek”, miközben folyamatosan fenyegetőzött.
Ő is igyekezett borsot törni Zoltán és a többiek orra alá, így majd fél óráig intézkedett.
Ezt követően kezdődhetett a beszélgetés a rendelőben…

folyt.köv.