Szomjazó tavirózsák 11.

11.

Barabás, miután magára hagyta a nyomozókat és a doktort, jéghideg sörével a kezében a hatalmas udvaron kezdett sétálni.
- Mekkora birtok! – mondta hangosan, miközben csak ámult a látottakon.
Leginkább arra a tóra volt kíváncsi, ami a kastély mögött helyezkedett el, így arra vette az irányt.
Míg oda nem ért, végigkísérték útját a szépen megformázott bokrok, sövények, olykor már giccsesbe átmenő szobrok.
Ennek a kavalkádnak a végén pedig a tó, amely akkora volt, hogy horgászásra is bőven alkalmas lett volna.
A tavat átölelő híd pedig lehetővé tette, hogy hosszasan, és zavartalanul felülről fürkéssze az ember a tiszta vizet.
Barabás is pont így tett, a híd kellős közepén megállt, és sörét kortyolgatva onnan bámulta a vidáman fickándozó koi pontyokat, és az egyéb apróhalakat.
Nyugalmát egy ideges férfihang zavarta meg:
- Te meg… Te meg kicsoda vagy? – érkezett a híd másik végéről a kérdés.
Az író komótosan a hang irányába fordult, és egy elég nevetséges külsejű figurát látott meg.
Pocakos, alacsony borostás férfi, piros színű halászsapkában és fehér trikóban.
Fekete zoknija a rekkenő hőségben is alaposan fel volt húzva, de csodával határos módon cipő nem volt rajta.
Barabás Gábor kissé megmosolyogta a hajléktalanra emlékeztető fickót, majd nekidőlt a híd korlátjának, és válaszolt:
- Vízimentő vagyok – kortyolt sörébe, és ezen láthatóan összezavarodott a férfi.
- Csakugyan? – kérdezte csodálkozva.
- Nem – csóválta a fejét Barabás – És, te? Ki vagy? – kérdezett vissza.
- Simon vagyok. Igen, Simon, a kertész! – mondta büszkén, enyhén zavarodottan.
- Te formáztad így meg a sövényt? – érdeklődött kissé hitetlenkedve az író.
- Igen én – bólogatott hevesen – Igen, én voltam.
- Jól megfizet a doki? – vigyorgott, majd tovább ivott.
- Enni is ad, és inni is ad. Mátyás királyt is ad – válaszolt továbbra is zavarodottan.
- „Mátyás királyt?” – kérdezett vissza Barabás.
- Fénykép. Papíron. Azt mondta, ha szép lesz a bokor, kapok Deák Ferencet is.
- Vagy úgy! – esett le a tantusz Gábornak.
- Neked is van? – vált egyre érdeklődőbbé Simon.
- Én ezeket sárga színű papírokra cserélem, meg ilyenekre – mutatott a sörre.
- Csakugyan? – kerekedtek ki a kertész szemei.
- Ja! – vágta rá, majd folytatta:
- Amúgy… – tartott szünetet – Egy barátom szerint mindig a kertész a gyilkos – mosolygott Barabás, de a riadt kertész még jobban beijedt:
- De én nem öltem meg senkit! – hátrált – Én senkit sem bántottam!
- Ez egészen biztos?
- Igen! Én senkit, de senkit…
- Jól van már! – nyugtatta le Gábor, mert attól félt, szívinfarktust kap – Csak ugrattalak! – sétált oda, majd lekezelt a szellemileg nem épp a topon levő kertésszel.
- De ha nem vagy vízimentő, akkor ki vagy?
- Néhány barátom látogatja meg a doktor urat, én pedig elkísértem őket. Teljesen oda meg vissza vannak a tótól, meg a tavirózsáitól, nem is értem őket! Van itt egyáltalán ilyen? – jött a cseles felvezetés után a cseles kérdés, de Simont láthatóan nem lepte meg a dolog.
- Már hogyne lenne! – kiáltott fel, majd mutogatni kezdte a tó részeit, ahol fellelhető a virág.
Gábort némileg elégedettséggel töltötte el, de tudta, hogy ez még semmit sem bizonyít.
Közben ráadásul a többiek is végeztek, és a kastély bejárata elől kiabált neki Adél:
- Gábor! Gyere, megyünk! – intett neki, majd az író elköszönt a kertésztől, és sietve elindult előre.
A hangulat természetesen semmit sem változott, Kis ugyanúgy figyelmeztette a sértődött képet vágó Somfait:
- Találkozunk még. És gyanítom, nem is olyan soká, mint remélné – mondta.
- Amit én remélek, az az, hogy soha többé nem látom magukat.
- Rövidesen ki kell ábrándítanom – vigyorgott Zoltán, majd elindult a kapu irányába.
Gábor ekkor az üres sörös üveget odaadta Somfainak:
- Legközelebb kicsit jobban hűtse be – majd ő is követte a többieket.
A doktor gyilkolni tudott volna a tekintetével, láthatóan cseppet sem volt nyugodt.
Amikor a váratlan látogatók elhagyták a területet, Somfai intézkedett:
- Terike! – kiabált „mindenesének.”
- Igen, Doktor úr? – került elő, s valósággal itta minden szavát a kastély urának.
- Legyen olyan kedves, hívja fel Takács ügyvéd urat, és kérjen nekem időpontot.
- Mikorra óhajtja a Doktor úr? – mosolygott Terike.
- Mondjuk holnap kettő után. Mondja meg neki, hogy nagyon sürgős – utasította a nőt, akinek válaszolni sem volt lehetősége, mert Somfai valósággal elviharzott.
Simon eközben tátott szájjal lesett a nyomozók, de legfőképp Barabás után, s eszébe jutott, hogy látott már „ilyet” a tévében:
„Ez csodálatos. Ez gyönyörű! De hogy került ez ide?” – ismételgette magában…

folyt.köv.





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=18926