34.

A nyomozók számára roppant lassan jött el az este. Az akció részleteiről tartott beszélgetés után már nem nagyon hagyták el a kapitányságot, csak várakoztak hol türelmesen, hol türelmetlenül.
Fűtötte őket a gyűlölet és a bosszúvágy Barabás miatt, és őszintén remélték, hogy végleg bebizonyosodik Somfai bűnössége, és örökre megszabadulhatnak tőle.
Kis, bár nem vallotta be a többieknek, de benne is sokkal inkább vált személyes bosszúvá az ügy.
Adél a délutáni órákban még felhívta férjét, és nagyvonalakban elmesélte neki a történteket:
- Ma éjjel vége lesz az egésznek, és kezdődik az új életünk – mondta könnyezve.
- Nagyon vigyázz magadra, kérlek! – aggódott joggal a férfi, majd mivel nem tudtak semmit mondani egymásnak, letették a telefont.
Ahogy közeledett az idő, Adél, Zoltán és Patrik is golyóállómellényt vettek fel, hogy ezzel is védjék magukat egy esetleges támadás esetén.
Nem igazán hittek ugyan benne, de biztos, ami biztos alapon mindent elkövettek a saját épségük megóvásának érdekében.
Az akció kezdetének idejét megtoldották harminc perccel, így nem sokkal este fél tizenegy előtt két rendőrségi kisbusz fékezett Somfai kastélya előtt.
Az egész akció profi módon, és gyorsan zajlott.
Maszkot viselő kommandósok ugrottak ki a járműből, és már munkához is láttak.
Egyikük egy erre a célra használt kütyüvel semmisítette meg az elektromos zárat a külső kapun, így néhány másodperc elteltével a kerítésen belül voltak.
A három nyomozó némileg háttérben maradt, hogy a többiek zavartalanul végezzék a dolgukat.
- Tiszta! – kiabált az egyikük – Behatolunk az épületbe! – adta ki az utasítást, majd ennek megfelelően betörték a bejárati ajtót. Odabenn világos volt, és innentől már Kis vette át az irányítást:
- Legalább négyen maradjanak kinn, nehogy meg akarjon lógni valaki! Patrik!
- Igen?
- Három emberrel vizsgálják át az egész alsó szintet! – adta ki az utasítást.
- Vettem! – bólintott a férfi.
- Adél, maguké az emeleti rész, plusz a padlástér! – mutatott közben további öt kommandósra.
- Értettem! – ment előre a nő.
- Adél! – szólt rá hangosan Kis.
- Tessék? – kérdezett vissza ingerülten a nő.
- Csak óvatosan! Világos? – szólt rá Zoltán, de válasz helyett csak egy „alibi” bólintás érkezett.
- A többiek velem jönnek! – intett a nyomozó, majd nekiálltak a földszint átvizsgálásának.
Mindenkinek feltűnt, hogy a gyors és precíz behatolás ellenére sehol nem találtak senkit.
Elsőként Patrik erősítette ezt meg a rádión:
- Az alsó szint tiszta!
- Fenn sincs senki, de a padlás még hátra van! – szólt közbe Adél is.
- Hova tűnhettek? – mérgelődött Kis, aki épp a konyhában volt.
- A nappali tiszta, a mosókonyha tiszta! – lépett be az egyik kommandós.
- Akkor irány a rendelő! Kövessenek! – szaporázta meg a lépteit Zoltán, őt pedig követték a többiek.
Pár másodperc múlva ott álltak a csukott ajtónál, és ahogy a nyomozó nagy lendülettel be akart törni, úgy fenn is akadt a bezárt ajtón:
- Bazmeg! – káromkodott.
- Jól van? – kérdezte az egyik maszkos.
- Nyissák ki ezt a szart! – mondta dühösen, majd kis erőfeszítések után sikerült betörni a rendelő ajtaját.
Sötét volt odabenn, csak az ablakon át szűrődött be némi fény. Egyikük a villanykapcsolót kereste, s meg is találta azt. Amint kigyúltak a fények, a megdöbbentő igazság is eléjük tárult.
Dr. Somfai Félix átvágott torokkal az íróasztalához volt ültetve. Fejét előre hajtották az asztalra, így fél arcával a saját vérében feküdt.
A nem túl szép látvány elsőre a kommandósokat is meglepte, de Kis nehezen tudta leplezni döbbenetét:
- Ez meg… mi? – lépett lassan közelebb az asztalhoz. A doki szemei nyitva voltak, a nagy mennyiségű vér pedig óvatosan csöpögött le az asztal széléről a padlóra.
A doki koponyáját nem szakították szét, nem döfték át a teste minden részét tűkkel, és egyéb válogatott módszerekhez sem folyamodott a tettes.
Egész egyszerűen csak a torkát vágták át.
Kis döbbenten a rádióba szólt:
- Megvan Somfai – mondta csalódottan.
- Minden rendben, főnök? – kérdezett vissza Patrik.
- Halott.
- Hogy mi? – akadt ki Adél is.
- Átvágták a torkát. Itt van a rendelőben – tette le a rádiót, majd lassan az ablakhoz sétált, és a tó irányába nézett, mintha keresne valakit.
- Minden rendben, nyomozó? – kérdezte az egyik kommandós, de választ nem kapott.
- Jól van, uram? – ismételte a kérdést, és ekkor lövés törte meg a csendet, melyet az ablaküveg berobbanása követett éppen ott, ahol Kis állt.
A főnyomozó vérző arccal esett a földre.
- El az ablakoktól! – üvöltött az egyik maszkos, majd igyekeztek Kis Zoltánt arrébb húzni. Szerencsére nem volt nagy baja, mivel nem a lövés találta el, hanem az egyik szilánk sértette fel arcát.
- Ki az isten lő?! – dühöngött, majd ismét a rádió felé nyúlt – Mindenki! El az ablakoktól, és oltsák le a lámpákat!
- Mi a fene történt odalenn! – kérdezte Adél.
- Ez egy átkozott kelepce! El az ablaktól! A tettes odakinn van, és lát minket! Tűnés az ablaktól, és oltsák el a lámpákat! – kiabált, miközben törölgette vérző arcát.
- Jól van? – lépett be a visszaérő Patrik a többiekkel.
- A fák takarásából lő! A tó túlsó oldaláról! – szorította egyre erősebben sérülését.
- Maga maradjon itt! – utasította most Patrik – Egyikük pedig segítsen neki, és hívjanak mentőt! – hadarta el a férfi, majd elindult kifelé a többiekkel.
Közben Adél is leért a csapatával, és csatlakozott társához.
- A főnök? – érdeklődött.
- Megsérült, de nem veszélyes. Kapjuk el a rohadékot! – mondta, és ekkor a kommandós osztag vezetője lépett elő:
- Mielőtt kimennénk, tisztázzuk: Most azt kell tenniük, amit én mondok! Maradjanak mindig fedezékben, és védjék magukat! A rohadék sokkal előnyösebb helyzetben van, mint mi, ráadásul fel is van fegyverkezve. Jól ismeri a terepet, ezért bárhonnan meglephet minket! Bízzák ezt ránk! – mondta ellentmondást nem tűrve a kommandós, és már ki is ment.
Adél és Patrik pedig követték őt, miközben Simon és Terike járt a fejükben…

folyt.köv.