Karácsonyi szózat
A rideg valóság szózata a szeretet melegének ünnepére
vers, mit egy idült részeg, kidűlt, félszeg, híd(alatt)lakó, csavargó, andalgó hidalgó oly keserű elbeszelése késztetett megszületni...
Ínség pultján szemem kopog:
sarkon szóvirágot lopok,
álmaimra földet hintek,
s rideg-valós kínkosárból:
utcasárból föltekintek.
Vágyaim már vérrel sózom,
nagy lelkemet elaprózom…
Merész tettként vonok gyököt
nullkomfortos kényelem-bő
életemből — majd meg csökött
daccal vetem érverésem
metronómjába, mint vélem
definiálni e létet:
maró kínban dunsztolt elegy...
Dugjon fel egy ágybetétet
magának mind, aki minket
megvetéssel ellegyintett!
Mert bár gúnyánk cafatokban
szemérem-telt szűk lik elé
omlik alá — mínusz fokban
fogvacogva, begubózva,
nyílt színen a lóbőrt húzva
is éppen úgy ember lennők!
Lelkem ezen kedvvel derül:
épp csak kerülnek a delnők...
Jön karácsony, megy az óév:
poshadt víz-íz képez bólét
szájamban — és minden esten,
ha a bódulatot várom,
jövőm látom egy felesben.
Derék polgárok sétálnak
el mellettem... Vagy megállnak
kiköpni egy pillanatra
— merthogy puszta létem a baj —
a magamfajta alakra...
Miként rám mért rút kárhozat
ér utol a határozat:
"Szennyezem az utcaképet!..."
Felröhögök, vérem köpöm.
Régről rögzült érdes közöny
krákogja fel: "Kurva élet!"
Bőbeszédű hallgatásom
lapátjával alva ásom
ébrenléti hullák sírját,
s háromkirályra hajazva
szórok abba tömjént, mirhát.
Végy, fiú, egy még szűz oldalt:
himnuszt költs rá, nehogy bordalt!
Én már nem vágyom az Édent...
A nyers valót írd a versbe,
ősz fejemre ne hozz szégyent!
Karcos szót rój lapos tollal:
"Mi dolgom goj apostollal?!"
Gyomromban kelt korgó igén
térek én meg — meg a sírba...
S minden birka ember szintén.
(Így az élet. S erre így én.)
Na hát: nesztek! Basztok? Lesztek.
Orcám színét borvirágok
— és nem achát — alapozzák!
Amúgy meddőn ordibálok:
szakadt vagyok, mint a kabát...
S míg hátamat dölyfös szervek
oly öntelten kardlapozzák:
gyalázatom kiokádom,
gatyaszáram lehugyálom
s kinyalom az élet farát.
Mert nem ember: holt akarat
az, mi számba panaszt adhat —
sem bősz törvény: betűörvény,
mi felettem diadalhat.
Utam, végem magam járom,
nem kísér — nem kísért átok.
Vallomásom tagló gyanánt,
fősújtásként hat majd rátok:
Míg harap a hideg, vérzem —
végzetemet ideérzem:
Isten, kiről vall a Tóra,
fog majd engem vallatóra...
Embervoltom tövig kopott,
koszlott ruhám ócska, lopott —
megemleget vagy száz asszony...
Elgyaláztam egypár zárat:
magyarázat nincs, sem hasznom.
Tanulságként nagyon mást itt
nem vonhatok — s fejem ásít
máris, mert már nagyon kába:
Bámulhatok száz kukába,
vagy bújhatok egyetemben
jól felfűtött nagy teremben…
Lapulhatok sajgó szívvel
idegenben idegesen:
lábatoknak minduntalan
útjába — és kézre esem...
Odább is hiába kúszom,
remélve, hogy tán megúszom:
révülök csak riadt szemmel
— fátyolosan, véreresen —
agyam rezzentő sújtásra
kíméletlen, módszeresen
meglendülő kancsukára...
Ím hát! Akit illet, lássa
ragyaverte, fagy érlelte
orcámat — bár szarnak rája.
Hadd szabadjon fossak akkor
magam is, mint gyalog-aktor:
"Emberek, alás szolgája..."
Krisztus adta kegyelemben
— konok hittel, dacos-bátran —,
anyaszülte keservemmel
— velem fogant, egy anyában —
s méltósággal, amely érzés
szétomlik a havas tájba:
társadalmunk hozta végzés
küld el engem — a picsába...
Feneketlen éj: a jég, hó
mind-mind álmot hozó, óvó.
S megvagyok-e?, megfagyok-e? —
nektek ezerszáztizenegy...
Heverek csak, romlatlanul:
ember haláláig tanul...
Nos dominus, ecce homo.
...Usque ab ovo.
2000. december 23.
|
|