Fullextra.hu

A lappangó migrénnel kezdődött. Zsibbasztó motoszkálás előzi meg a fájdalmat, mely lopva közeleg: mintha ezernyi szikra csapna fel és zsibongana fejemben, még mielőtt a görcs élesen belehasítana. Már csak ez hiányzik. Munkámat félbeszakítom, ösztönösen a mennyezetre pillantok. Sápadtan izzó körték lankatag füzére körít csillárt a plafonon. Épp a fejem felett, mely hasadni készül. Cifra nyomorúság, jut eszembe erről. Én meg alatta vergődöm. Állati zavaró, meg kell mondjam, ahogy az aláhulló fényzuhatag a tasztatúra billentyűin élesen visszacsillan. Szinte vakít. El is bizonytalanodom, hiába tudom már zsigerből verni a szöveget befelé. A monitor rendre meghazudtol. Félreütöttem ismét. Rohadjon meg a világítás. Sötétre vágyom, mint általában. Na jó, nem vaksötétre, megelégszem én a félhomállyal is, csak legyen már. A nehéz, antik bútorok közt, hol dolgozom, némiképp disszonánsan hat a számítógép, igaz, én is meglehetősen kirívok azzal a hobó fejemmel. Nagyvonalúan rávágok az Enterrre: az inter fész, az alkotó piheg. Meló nagyjából letudva. Hála Istennek. Öregeset nyögök, pedig hol vagyok én még attól — megroskadt derekam kiegyenesítem, hátamban mintha csak állandó szállást vett volna a fájás. Nesze nekem reorganizáció, nesze nekem edzett ifjúság. Kelhetek fel, eredhetek kaffát főzni. Az kell most nekem, semmi egyéb.

Nem is a körülmények szorítása, inkább a magamba fordulás veszett hangulata az, mi oly félreismerhetetlenül belengi a szobát, mintha csak gonosz indulatok szállták volna meg. Ajtó nyílik, ajtó csukódik. Csoszogás. Jön anyám, békén, modorosan battyog, a küszöbön lecövekel, majd a szokásos esti számadásába, melynek keretében ha kell, ha nem, könyörtelen elmeséli, mi esett vele s mi foglalkoztatja épp, most egy fél kérdés erejéig beleszövi még az ilyentájt szezonját élő közhelyet is: na és, fiam, te mit kérsz karácsonyra? Szemüvege az orra hegyén, bifokális. Valahányszor újságokat silabizálni látom, amint fölébe görnyed az írásnak, Fernandel jut eszembe, a szeretnivaló lópofa, az Első számú közellenség, mikor a falra mázolt csíkozás mentén vaksin tapogatózva jut el a szemüvegkereső szemüvegéig. Ilyenkor aztán röhöghetnékem támad. Frivol hatása volna, ha megtenném. Soha anyámnak ezt szóba nem hozom, noha csak ezért aligha nyelne le keresztbe.

Ugyan mit kérhetnék, sóhajthatnám az imént feltett kérdésre lemondón, de azt nem lehet: ezt az egyet nem. Mégiscsak a tisztelet, ugye — respekt meg más effélék. Egy pillanatra azért eltöprengek. Mindenem megvan, mire szükségem eshetik. Igényeim nem nagyok — és tényleg nem —, viszont minden gond nélkül nívó alá megyek, ha úgy adódik: nem probléma. Szükség engem még meg nem szorított, annál jóval szívósabb alkat vagyok. Csak pont nálam ne kereskednének ezzel. Pláne november közepén. Karácsony! A bátortalan kérdés mégis ott úszik a levegőben, a villanyfény piszkossárga izzásával elvegyülve lassan mellém ér, elém szitál finoman. Tudomást sem venni róla volna jó, de azt nem lehet. A pillanat elül, a pillanat ott marad. Új fokozatba kapcsolok. Szobahőmérsekleten szublimáló, gonosz ötleteimnek egész sora keményedik henye válaszokba, bár egyelőre elméletiekbe csupán. Szomszédba némi cinizmusért én sosem mentem. Kivárok bölcs türelemmel, mígnem egy olyat halászom ki közülük, amit fennhangon is ki szabad mondanom. Mégiscsak jó anyám az, ki válaszom várja, s mielőtt kibökném meggondolatlan, érdemes azt alaposan átforgatni, megrágni. Egyszer élünk, s amúgy is több a bántás e világon, mint szükséges. Nemde még a szeretet ünnepe is, ahová térünk: kisjézus, betlehem — már amennyit ez ér, mikor hóból szemernyi sincs hozzá, vagy legalábbis alig remélhető, hogy lesz. Meglátjuk.

— Talán... valami apróságot... — kezdem tétován, fejemet vakarva, mintha csak e percben kezdeném latolgatni, mi volna jó és hasznos, minek örülnék valójában. Tűnődő arccal tekintek édes szülémre, aki konokul rám szegezi szarkalábak közé fogott, acélkék szemeit, s nem hátrál. Ki őt ezzel a még csak félig sem hangzatos nesze semmivel nem fizettem — ha valamit, ezt tisztán látom rajta. Próbálkoztam, nem jött be.
— Apróságot — ismétli nálam jóval határozottabban, mintha csak ízlelgetné a megfoghatatlant. — De mégis... Mi volna az?
Mélázom vagy egy percet. Ránk ül a csönd, velünk bóbiskol. Anyám elunja.
— Mi lesz? Mondasz már valamit?
— Ne sürgess! Nem hamarkodhatom furtom-furt. Át kell gondoljam ezt...
Elharapom a szót, beharapom az ajkam, mintegy demonstratíve. Hozzá kimondottan okosat fintorgok.
— Esetleg — ragadok le a bizonytalansági szinonímáknál — esetleg egy... könyv?
A végére nagy ügyesen dilemmát ácsolok a kijelentésből, felívelve a hangsúlyt tanácstalanul. Anyámra meredek, nem kevés várakozással, aki megadóan vállat von. Választ várt, nem kérdést.
— Könyv tehát. Csak úgy... általában értve, vagy... valami konkrét?
Nem olvassa rám, hogy egy könyv az nem apróság.
Visszafordulok a monitorhoz, mintha ott lelném meg rá a választ, tudj isten: valamelyik nyitott fájlban netán ott hivalkodna az áhított példány, szerző-cím párosítással, kiadó és év megjelölve, a dicső mű megjelentetését támogatta a...
— Persze. Van egy, amihez már rég szeretnék hozzájutni — lépek tovább a mókában, melyről egyelőre én tudom csak, hogy az. Ártatlan pofámat nem egy titkosszolgálati akadémián simán az oktatási anyag részévé tennék. Elgondolkodó, kérlelő, őszinte. Anyám szeme felcsillan, közelebb lép.
— No! Mondd hát, melyik, miféle.
Félig-meddig szembefordulok vele, s a ma született bárány rám amúgy sem jellemző ábrázatából szép fokozatosan a hiúz ravaszsága és keménysége ütközik ki. Szemem keskenyre húzom, szavaim megfontoltan ejtem, noha habozva kissé, mintha csak valami szégyenletesen szerénytelen kérést tárnék jó anyám elé, szűkös pénztárcájához nemigen mérhetőt.
— Voltaképp... Hát igen. Miért is ne: egyszer élünk, nem? — Ficsori orral jó hangosat szippantok most, kizárólag a drámai hatás kedvéért. Az érdeklődést csigázni köll. A szippantáshoz jár egy grimasz is, abszolválom. — Szóval... a Berija összest kérném, Biszku Béla fordításában.
A hirtelen beállott csend köröttünk ugyancsak feszesnek tetszik. Az atomok most mintha a döbbenettel egyetemben dermednének. Anyám arckifejezése megér egy tanulmányt. Kutatón figyelem. A meccs kimenetele e fordulattól fogva válik kétesélyessé. Ha rossz lóra tettem, úgy lesz kapsz, s akkor szorulok. Várakozásom tetőfokára hág, mindegyre anyámat lesem. Csattani fog, az kétségtelen: de vajon miképp? Aggódom, talán túllőttem a tárcsán. Az est hangulata viszont megengedő, számlák ma nem érkeztek, s anyám sem hiába nevelkedett Oscar Wilde-on, Rejtőn, Vaszaryn és Wodehouse-on.
— Hülye kölök! — dörren rám tréfás nehezteléssel, majd elneveti magát. Kezével vidáman hadarint a levegőbe, feloldoz ezzel, egyszersmind meg is fenyeget. — Csaknem rászedtél... Mikor nősz már fel, te?! — Költői kérdés, egyikünk sem veszi komolyan. — Majd adok én neked Beriját... — szuszogja, miközben a székre ereszkedik. Kezeit ölébe ejti, amit soha azelőtt nem tett. Megöregedett, a visszavonhatatlan tényt e mozdulatán mérem le. Rámnevet. — Berija... Finom kis alak vagy, mondhatom. Berija, na persze. De miért pont Biszku, hmm?
Koromhoz mérten is kelletlenül, nyögvenyelősen tápászkodom fel, ízületeim roppannak.
— Hadd alliteráljon — vetem oda mosolyogva. Legyintésem elenyész, utóélete nincsen. Magára hagyva anyámat a konyhába indulok most, hogy régről esedékes kávémat, melynek hiányát egyre inkább érzem, lefőzzem végre. Hosszú még az est előttem s fiatal az idő. Ahogy nézem, fiatalabb mindkettőnknél.