lényegre kihegyezve
Fel,
harcra,
kedvesem!
Szemedet meglesem,
s mert ma sem vagy velem:
hát holnapra marad a szerelem.
Már kitárva vár reád ölelő két karom.
Ép ésszel épp ezért én fel nem foghatom:
szívemet zordonul mi okból takarom
el — bújtatván oly hűvösen előled.
Jöjj velem! Részemet belőled
e percben elveszem,
avagy elveszem
én teljesen...
Hidd el:
így el.
Hah!
Ma
az a
híg, suta,
de víg szándék
éltet, hogy merész
mód' felvett jegyajándék
lehessek kezeden. Értsd: nem vész
az, mit fejedre hozni én merészelnék. Itt
én be nem várhatlak — hogy más ne bántson. Kit
el nem veszteni akarsz: majd megnyered. És
akit igen: megmarad az neked. Kész
a válasz az ekként fel sem tett
kérdésre: hagyj remeket
alkotnom — még ha,
nemcsak néha,
veled kell
is éljek.
Léha
vétek...
Féllek,
mert értlek.
Így hát még
én is beleférek,
látom jól, szívedbe.
Gondolj majd szerető hívedre:
reám, olykor-olykor. Mert énnekem
vallanod holmi érzelmet csak ezért nem
szükséges. Tényekre szorítkozzunk. Engem
a frász esz. S néhanap egész testemben remegnem
kell, mikor arra eszmélek: tán hiába remélek,
és nyújtózom bár, de el nem érlek...
Úgy gyere el te hozzám!
Mert vagy te oly lány,
kiről én folyvást
álmodoztam:
áldoztam
akiért
vért.
Élt,
vélt
kény
e tény:
kemény,
de serény,
tépett erény
a hiú remény,
s hozzá még: én,
no meg a végtelen lény
világa... Drága, ne feledd: igaz fény
a tűz, hová lelkünk űz, bár utunk nem azonos.
Én kortalanságodnak tükrében volnék tán túl koros
neked — s arcom ha fiatalnak tűnik is: a lelkem már rém vén,
és fekete egyben, akár a megalvadt vér. Vagy mint a bánya legmélyén
sötét, dermedt csendben oly fáradt, szenvtelen éj révén
s azon túlintvén elnyugvó rút szín: szén
úgyszintén.
2000. decembere
|
|