pillanatkép
Este van, este már, ki-ki nyűg, halomba'. Feketén bólintgatok, a kusza álomkkal s illatokkal terhes nyári alkonyat most már engem is meglepett. Felnőttes mértéktartással tehénkedem a durván faragott asztaltáblára, a zsírtól itatott fa nehéz illata az orromba kúszik, s az az érzésem, már szinte nyög helyettem. Nesze neked koleszterin, súgom magamnak, noha egy percig sem veszem komolyan. Valamiben csak meg kell halni egyszer, s ha nagyon vigyáznánk, még az a csúfság is megeshet velünk, hogy örökké élünk... Amúgy lebegő, végtelen nyugalom honol a konyhán, légy se zizzen, morzsa se percen, csupán lankadó főm ereszkedik egyre alább s alább, míg majd állam a karomra nem hanyatlik. De ez még odébb van, jóval odébb, ha ugyan. Megesz ez a fene nagy nyugalom, bár mint tény kevéssé izgat.
Csend ül köröttem és béke. No meg a leányom. Ebből eredően a békének csakhamar annyi. Gyermekem ugyanis kapja magát, s kérdéssel fordul hozzám. Jó volna úgy tenni, mint ha nem hallanám. De hallom. Alig hiszek a fülemnek.
Kérdése felcsendül, bátortalan hangzói aztán tovább élnek a levegőben: nem enyészik s nem hal el. Lányom reménykedő tekintete, mely e percben rám szegeződik, jó ideig fenntartja azt, szítja, élteti. Csak a megoldást nem kínálja elibém tálcán, pedig hát Istenem, be jó is lenne. Egyike ez azon kérdéseknek, amelyek jó eséllyel nem mindegyik szülőt érik gyermekétől, ám hogy elhangzik mégis, még ennek ellenére sem furcsállható. Rendhagyó szerepekbe kényszerülhet az ember, ha családapa. Hát igen.
— Papa. Hogyan kell verset írni?
Szentségit ennek. Égnek fordíthatnám a tekintetem, de hát úgyis csak a mennyezetet bámulnám akkor. A demonstratív gesztustól így aztán eltekintek. Helyette morfondírozok egy sort. Estebéd végeztével az ember ejtőzne inkább, emésztene békén, hozzá kellemes bágyadtságban merengene a csak egyetlen kósza izzó bátortalan fénye által háborított sötétségnek a szobasarkokban meghúzódó, árnyéktépett foszlányába... Erre tessék, itt van. Hogyan kell?... Ocsúdom az ámulatból, tekintetem lustán ráemelem kisebb gyermekemre, amint a maga hét évnyi ártatlanságával reménykedőn pillog felém, s várja válaszom. Víz után epekedő lélek a napszítta sivatag homokján. Bárgyún meredek magam elé, bár gondolataim akkut hiányát továbbra is leplezni próbálom. Hogyan kell verset írni, te jó ég?! Ez is csak egy ilyen növendék fruskának juthat eszébe...
— Hmm. Hogyan is, lássuk hát...
Mert hát elsősorban: mi az, hogy kell? Amit gondolok erről, azt egészen biztosan nem böföghetem most oda a gyermeknek. Verset írni nem kell — az tisztán indulat, döbbenet, inger, hajlam, készség, valamint zabolátlan dac kérdése, nem pedig valamiféle tervszerű akaraté. Kell?! Én ugyan sosem éreztem, hogy nekem annyira, de annyira verset kellene írnom; azt jóval inkább, hogy épp vers ébred bennem, kavarog a lelkem mélyén, a szembogaram sötét résén át szinte süt a világra, majd a kezem remegésében kel életre, s ahogy ajkam öntudatlan mormogása ejti az igéket, sorban, azok aztán papírra kerülnek — vagy sem. Hogy a verset alig-alig kontrollálható roham szüli, mint amilyen az epilepsziásoké lehet, holmi akaratlagos szabályozás e termékenységi impulzus fölé sehogyan sem kényszeríthető. Hogyan kell hát, édes Istenem... Ha én azt tudnám...
Nyolcadik évének derekát taposó leányom esdeklő pillantása, melynek legmélyén a tisztán csillanó remény és csodálat ül, aligha teszi lehetővé számomra, hogy most regélni kezdjek neki ihletről, ösztönös késztetésről, szavak és érzések csiki-csuki viszonylagosságáról, szójátékok rímbe forduló varázsáról, a keserédes élet megannyi csábos és taszító momentumáról, melyek egyszerre csak mind eléd tolulnak, és mint forró, kénes forrás bugyognak fel a rájok rakodott évek, tapasztalatok kérge alól, követelőzőn szétfeszítve azt. Maszlag az egész — leírva is, hát még kimondva! A vers az nem készül: az születik. Az ember egy vers kapcsán nem alkotó, legfeljebb a tőle magától függetlenül létezőnek esetileg új formát kölcsönző médium.
— Papa... Hogyan kell?
Sóhaj száll fel tőlem, fáradó és reménytelen. Nincs menekvés. "Most néked tudnod, néked merned, tenned kell." A keservit neki. Ugyan én nem vagyok halálos veszedelemben, mint volt a verses színmű szerint Jojákim és Zsuzsanna, mégis legalább oly komplikált műveletnek tetszik fejemet a hurokból kihúznom, miként Hegedűs Géza bácsi fentebb idézett remekművének szereplői is csupán nem kevés leleménnyel kerekedhetnek a nékik cselt vető gonosz fölébe. Leányom nem gonosz, nem vet cselt ellenem, pusztán érdeklődik. Mármost hogy én meg a versek mi módon keveredhettünk egymás mellé abban az ő világra nyíló kis agyában, rejtély. Talán láthatott engem hébe-hóba firkálni fecnikre, cédulákra. Talán azok a szüli-, illetve névnapra szóló lenge szösszenetek keltették föl figyelmét, miket én az ajándékok mellé farikcsáltam, mondhatni merő megszokásból. Akár így, akár úgy, most már párba állított minket kettőnket: a verset meg engem, s aligha akad vegyszer a Földön, mi e terhes képzet ódiumát rólam valaha is lemossa...
Oldalt tekintek, a búbos kemence rám ásító torkában vidáman pattog a tűz, anyám persze úfjent a computer előtt posztol, s mint rendesen, most is halomra lődözi szegény foglyokat, persze csak virtuálisan. Nem vadászik, nem: valósággal gyilkol. Tüzel és lő, gyakorlott kézzel tölt, folytatja. Röhej. Egy hatvanas évei végén járó asszony egy Tisza melletti falucska egy házában háromdés játékkal múlatja az időt...
— Nézd — kezdek neki a megszokott "na most megkerülöm a választ, bár még fogalmam sincs arról, hogyan" típusú felnőtt dumának, kislányomhoz fordulva —, az az igazság (Hofi örökérvényűje szerint: akkor hazudik!), nincsen erre szabály, sem recept. Verset írni öröm... nem pedig... feladat, netán kötelesség... Én... Ha én verset írok, akkor — hűha, érzem, tisztán érzem már, menthetetlenül belegabalyodom, s nemigen keveredem ki ebből a mondatból érthetőre kerekített befejezéssel —, szóval, akkor... verset írok, na! — Dacosan rántok egyet a vállamon, a rajta bóbiskoló légy riadtan kel szárnyra, hogy aztán az asztalon landoljon. — Érzés itt, legbelül — mutatok a szegycsontom tájékán arra a helyre, ahol doktorék szerint dobog bennem valami izompumpa, jóllehet én ezt nem sűrűn tapasztalom. Mondjuk mások se nagyon, de az egy másik történet már. — Érzed, ahogy ott motoszkál benned, érzed, hogy nyelvedre jönnek a szavak, azután tollat ragadsz, és a vers egyszeriben... megszületik. Hát így valahogy, Imo.
Imola kábán méreget, egy hétéves fejnek alapjában véve felfoghatatlan tényekkel szembesítvén kísérli most meg a maga számára is megfogható egésszé összerakni azt a szilánkhalmazt, mit az imént elibe szórtam. Még mindig Imo babának nevezem, akárcsak két- vagy háromévesen, viszont sosem szól rám, hogy ezt már nem illenék: hogy annál már nagyobb lány ő. Meglehet, szereti és értékeli, mikor ily módon éreztetem vele, gyermeki kora ellenére is még mindig az én drága kisbabámnak tekintem. Annak tartom, annak érzem, annak gondolom, nem kétséges. Rékát, a nagyobbikat bámulom, csodálom, Imolát meg imádom. Tudják mindketten, hogyan érzek, csupán e két szó közti különbséget nem ismerik még. Ráérnek ezzel, úgy hiszem.
— Tudod — szegezem az esti kábulatból egyre határozottabban megébredő tekintetem Imolára, a csak nemrég betermelt vacsora romjaitól terhes asztal csendélete felett —, ha tényleg érdekel, hogyan ír verset valaki... — érzem, helyesbítenem kell. Sebtiben megteszem. — ...hogyan is írok verset én, akkor... csak úgy jöhetsz rá, ha figyelsz. Ha... — az ötlet megvillan bennem, s még abban a pillanatban elhatározássá is érik. Hát ez isteni, vágom rá egyből magamban. — ...ha segítesz nekem, érteni fogod, miként megy ez. Írunk együtt egy verset. Most. Te meg én. Benne vagy?
Kislányom kerekre nyílt szemei iménti kérdésemre félreérthetetlen választ adnak. Azért még rábólint, nehogy tévedésben maradjak. Nem maradok. Hamarjában papírt és tollat keríteni rendelem őt, hogy koprodukciós alkotásunknak ezt követően már hű jegyzője lehessen. Merész vállakozás részemről, mármint hogy engedem, egy évnyi iskolával a háta megett lányom most egyszeriben plajbászt ragadjon, és számára tollba mondott vakszöveget pingáljon az elébe kanyarított árkusra ékesen. Kérdésesnek tetszik előttem, miként birkózik meg a feladattal. Vizsgának sem épp utolsó.
— Készen állsz? Kezdhetjük?
— Mondhatod, papa.
Mondhatom, az ám — persze, hogy mondhatom, de épp ez a bökkenő itt. Ismét a kényszer bénító mérge. Kell! Gondolatot, érzést, rímeket kell most ihletnem! Micsoda képtelenség, micsoda anakronizmus! Meghátrálnom mégsem lehetséges. A frissiben hegyezett ceruza tétován imbolyog a sárga jegyzetpapír még érintetlen felülete felett. Imola áhítattal hallgat és vár. Lesi szavaimat. Azoknak tehát jönniök kell, ha fene fenét eszik, akkor is...
— Lássuk csak...
Enyhén megmérgedek, haragszom magamra, de éppúgy a lányomra is. Miféle eszement próbálkozás ez részemről, micsoda dadogó, suta tempó, micsoda égés! Fenének köllött nekem az egészet felvetnem?! Egyáltalán: fenének köllött neki ezt az egészet szóba hoznia?! S hozzá még hiú reményt is ébresztettem a kicsiben, kéretlenül, aki most vár, csak vár — mondjuk ha éppeni verselő készségemen állna a dolog, hát várakozhatna akár ítéletnapig is... Meddő kísérlet ez, meddő... Hű, az angyalát, villan belém ekkor: meddő. Hogyan is írta Tóth Árpád? Mit is vélt ő érezni azon a gyászos estén, a viaszos vászon fölött?...
Kihúzom magam, s némiképp töprengve diktálni kezdek. Olykor segítséget kérő pillantást vetek a velem szembeni falra, a kályhalukra, a maradékokkal borított asztalra, leányomra, amint nyelve hegyét kidugva, ajkait csücsörítve, lelkes igyekezettel jegyzi világmegváltó soraimat. A kettőbés ceruza maga után sötét barázdát hagyva szántja a papírost. Fejemben voltaképp néhány pillanat alatt összeáll az est, a beszélgetés, az egész konyha robosztus hangulata egyetlen képpé, a kép verslábbá, a versláb rímekké, s valójában már csak tollba kell mondanom azt, amiről még fél perccel korábban sem hittem, valaha is megszülethet. Most viszont készen kerül elém, szinte tolakodón, nekem csak meg kell azt ragadnom, majd készséggel együttműködő leányom elé tárnom.
Midőn végzett az írással, elkérem tőle a papírost, hogy odarótt jegyzeteit egybevessem a homlokom mögött lüktető sorokkal. Mialatt körmölt, alig négyszer állt meg a betűvetésben, hogy megérdeklődje, ez meg az a szó mit is jelent. Amennyire tellett tőlem, elmagyaráztam. Kötve hiszem, hogy csorbítatlan formájában felfogta mindet, de nem is ez számít most. A papírt böngészvén egyből láthattam, helyesírása bizony pallér után kiált. Marhaság. Ugyan mit várhatnék mást egy első osztályt végzettől? Jómagam sem állhattam valami fényesen hajdan, mikor Duci néni kitartó és alapos pedagógiáján nevelkedve kikászálódtam az iskolapadból...
Imola végtelenül elégedett volt művünkkel. Visszakérte tőlem, forgatta, csodálta, nemrég megformált sorait szavanként ízlelte. A nagy alkotás utóéletének hirtelen támadt zajára Réka is odajött, odahagyva a televíziót, mit eddig bámult, és tanácstalanul morzsolgatta a lejegyzett igéket. Neki is el kellett magyaráznom, mit s mi végre mondtam, s melyik szó mit is jelent ma, csak úgy kábé. Hitetlenül ingatta fejét, báván hunyorgott felém, majd feladta a próbálkozást, visszatért a szobába, a tévé elé. Nem mondhatnám, hogy csodálkoztam ezen. Nem éppen gyermekverset hoztunk össze kisebb gyermekemmel, noha tudom, azt illett volna. Sajnálatos. Megint képtelen voltam magamon felülkerekedni.
A sárgás jegyzetlapon ez állt Imola esetlen-kacskaringósan egymásba fűzött, sorvezető után esengő betűivel:
Lomha órák múltba hullt árnyai másznak
percet percbe öltve a füstfátylas falon;
tollam irdalja a nyűtt pergamen-vásznat,
s szemem meddőn réved a tarolt asztalon.
Hát ennyire futotta.
Első és máig is utolsó közös versünk ez. A lapot azóta őrzöm: a majd' öt éve, ama nyári esten kelt dokumentum azóta már megfakult kissé, ám mostanra némiképp elkenődött grafitvonalai továbbra is híven őrzik kisebb leányom első osztályos írásképét. Igaz, azóta már nem a legkisebb leányom ő, időközben középsővé lépett elő. Az élet oly végtelen. S bár kimondottan élveztem a dolgot, úgy esett mégis, hogy, miként az eset előtt, azt követően is inkább egyedül boldogulok, ha versről van szó. Ars poeticát amúgy sem faraghatunk egy nehézkesen emésztő, álmossá lanyhult késő nyáresti hangulatban. Verset is csak alig. S ha leányom ama éjelen csupán egyetlen évtizeddel öregebb lett volna akkori magánál, simán odavethettem volna neki verset követő magyarázatként, csak hogy Heltai se nyugodhasson olyan fene nagy békességben: "Az élet szép — tenéked. Magyarázzam?"
Úgy hiszem mégis, valahányunknak üdvösebb az, ha én ettől most engedékenyen eltekintek. Mert magyarázat nélkül is az.
|
|