bornírtságom története
Bornírtságom története
Szárazon sem úsztam meg a parton,
megbotolván sem mondtam, hogy pardon.
Jöttömben sem mentem ötről többre,
s szeretve sem leltem én oly asszonyt,
ki féltve vont volna engem ölbe.
Kételkedvén nyílt szó erejében
hangzavarba menekültem báván.
Sötétséget kutattam a fényben,
napot lestem az éjféli égen,
s hogy nem leltem: leroskadtam kábán.
Széplélekként csúful majd bevégzem,
s éhes szívem koplalásra bírom...
Hegymenetben lazítok a féken:
merész tett ez — bárki lássa, kérem!,
s hófödte csúcs lehet így majd sírom.
Kávébarna szőkeség az ágyban:
királykéken égő szeme rajtam.
Ússzak bárha csontig ható vágyban —
üvöltöm, hogy én nem ezt akartam!
Cidrizhetek — nem segít a bajban.
Késő bánat: kutyaként* vett eszme,
futottam — majd magamra maradtam.
Saját sorsom épp hátulról cseszne,
s én tulajdon fülembe haraptam:
hűségesen a földhöz ragadtam...
Tanulságként vonom meg a végszót
tőletek — bár jó vón' kipakolnom...
Kerekekre rakom fel a kérót,
s elhúzom kis taligán... a csíkot...
s körbenézek: kit lehet okolnom...
...Talán a rőt Holdra tudnám ráverni a balhét,
ám minek — hisz' lemegy az. De Csabika kavar még.
(* értsd: ebgondolat...)
Dunakeszi, 2001. június 15. 21.55
|
|