kínok árán
Künn vakítón omlik porrá már csillagunk hő sugara, perzselve a zöldellő tájat,
Én pedig benn ezalatt oly pilledten lihegek...
Megrekkent odakívül a hőség — árva lehelet se lebben:
A fülledt, fúlt levegőn át mond gyanús jóslatokat.
Messzi, a távoli ég alján légár: tavi hadrend támad,
Míg a szívem mélyén, halld, bősz fergeteg dúl már.
Nélküled, drágám, hidd el, rossz egyedül szenvednem:
Hiányolom szép szemeidnek bársonyos kék sugarát.
Gondolatom mind fodroz a létben, emésztve a hab taraját, vad
érzés, lám... Simogatná bár szél gyanánt éltem tavát...
Fájdalom tombol bennem, és gyökeret vert már fájó-ridegen a valóság:
Messze vagy éntőlem, oh, lelkemnek jobbik fele.
Balatonszemes, 1991 júliusa
|
|