A kilencvenes_
A kilencvenes évekre
Nem emelkedett hangulatú, nem építő jellegű, s végképp nem magasztos valami — "sima" verselmény (vers-élmény?) csupán egy gyötrő és meggyötört évtizedről. Minek legméltatandóbb erénye, hogy már tovamúlt.
A történelem asztalán
tulajdon sorsom basz' talán?
E hitvány, lomha, bamba úr
odaszorít és farba kúr,
és miközben meggyaláz —
szabadságról magyaráz...
Katarzisra döbbenek:
patkányok nem döglenek...
Vannak, falnak, harapnak —
aranyhalmot kaparnak...
Törvényt hoznak — és ülnek:
folyvást átlényegülnek.
S hogy a levegőt se pusztítsd:
ülepük alá gyűrnek...
...Ál-álmokat rögtönzök,
ösztönöket ösztönzök,
s úgy fekszem el a sárban,
mint jó anyám hasában.
Létem válik vesztemre,
de nem veszem lelkemre.
Rám 'mi vár, nem nagy dolog:
Szabadon elpatkolok...
Gyászba fojtott siralom,
ravatali vigalom,
vérbe oltott tilalom:
szétszórt csontok utamon.
Könnyeimmel itatom
meg ajkam, s bár vitatom
igazságát — tudhatom
nehéz titkát. Kutakodnom
tovább most már nem szükséges:
"Életünk csak velünk képes
bármi értelemtől ékes
lenni... Avagy vérünk venni —
másként: oly dögunalom."
Eszem vesztem:
két pofára eszem vesztem.
Élve ésszel
láb alól majd féltem tész el...
Ám az emberből, ha ordít,
dallamot gyomrán míg kordít,
semmi, mi fontos, nem vész el.
Igazsággal vagyok adós
én tinéktek...
Élet fáján megért titok:
megértitek
— feltéve, hogy megéritek —,
bár halk szavam elenyészik
s orcámnak is múlik sármja:
Ne kiabálj, ha nem muszáj,
míg magadhoz így ragaszkodj:
"A hang valós, s nem a lárma."
Dunakeszi, 2000. február – december
|
|