kutyadal
Vadon a hon. Vakon hajlott ég és eredet útján
mint hajnali harmat leve, dermedt cseppekben hull rám
vízben főtt ín íze, mócsing, ludaskása
bőséggel mért adagja és juttatása.
Távoli tájakon tallózva, gonddal bajlódva,
ebsorsra rontva s kallódva immár volnék,
ha meleg, várt társt adó kezedbe fogva
feledve ártást s mind a rosszat
naphosszat nem himbálóznék.
Lihegem: bárha ne babrálna ki velem oly kutyául,
mikoron erős mancsom ős kéjjel nőstényem után nyúl.
Elnyílt virág, komor csokor – durva földre hullva szirom,
kegyvesztett falkatag, balgatag: dőre múlt, pasi-rom...
Megbirkózva szembe széllel vagy rám húzó cúggal
boldogultam mindig rajtad lelt lenge ancúggal,
gönccel – lesve, pőre bőrrel javamra mit dönt'sz el.
Mostanra Rostand-ra voksot tőn jellemem,
hogy maga bomlott főm szédítőn kell nekem.
Meg nem küzdök reám hergelt leánysereggel,
s a jámbor, víg lét is távol jár: kámforrá vált,
mámor nem kísért este már, sem reggel.
Létezem, bárha túltávra élvezem hiányod,
vagy mikor epédet felém jól kihányod,
s kény-kedvedre rágok, falok, marok ént –
csüggő, kókadt, csóválatlan farokként.
Csontig ható hűségemnek kanos, dacos erejével,
ereimbe oltott, boldog, állhatatos, kerge lével
hallgattam vagy fulladtan kullogtam, mikor azt
kellett, vagy épp morogva, csorba fogaimmal
s újabb ugrásra kész, horgadt ínnal
a helyesnek vélt útra legjobb barátom
vissza majd rántom, míg vad, bariton
mélyre vitt hangon a gangon, akár egy ó-gregorián
dallamán vakkantom vígan, hogy így van: non, je ne regrette rien.
Vadásztam nagy bátran lábikra-vádlikra vagy rontottam neki festett lécnek:
s tűntem ezáltal vérengző dúvadnak, vagy láttattam magamat merésznek.
Tágra zárt füleknek marmagas mormogás vallja,
hogy mindennek ez pont nem a teteje – csak alja,
s bajt tetézve, rám nézve is kimondottan verify:
mikor bosszantó, bántó szó szívem veri, fáj.
Jövőmet izomból kihízom. Így dong a múlt.
Kéjbe tépett emlékképhez idomult.
Simogatott, ölbe emelt, s most, midőn
időm letelt, memóriám megidéz e kis nőn
s szemén minden megélt kalandot:
hogy én voltam fent, s ő vonaglott alant ott;
csaholtam boldogan, finom falattal ha meglepett,
a hideg rázott, míg ázott tálamba epret vetett,
s búgott, turbékolt nekem mint bújós, baljós galamb ott:
riasztó tett volt – oly áldatlan, váratlan ebrettenet,
s helyébe felrémlett merénylet vad íze kavargott.
Tekintetem hő örömmel emeltem reája,
bár nincs csócsálható porcogója, se hája,
de kis keze meleg, kedves szeme rajtam repdes,
s lába, mely körül-között sündörgök, formás:
tisztelet keltette óhaj, ebsóhaj – véremben
érdemben, mint látta, iránta nem forr más.
Sorsomnak ez keserédes, keresetlen aspektusa:
küzdelmem e tévedett élettel, a szívvel
– mely több erőt, mint adna, olt ki, vesz vagy szív el –,
s eszement tespedtje respektje, mihez bőven jó bőr ő:
álmos, hitunt klérus, sárból kitúrt kláris, virtuális kódtörő...
Mindemellett adott nékem ajkat, nyakat s mind e mellet,
érezve-tudva, vágyam úgy nő rá, mint dudva. Alakja klassz falat,
meghajlik kar, akarat – s nyög avítt, farba vitt, falhossz fallosz alatt,
mert kell nekem vaskos cupákja, bögye, fara-bonca:
felvilláznám drágám, mint árura rápörgött targonca,
s kell bizony, kell, kell, kell
teljes széllel, kéjjel, teljes mellel
tusa suta aktusa után a húsa...
Mert rajta, benne én ezt, a mezt imádom,
s tobzódom általa, mint tánckar a fesztiválon...
S jaj, ha bánna – szelíden kell! – jól ez árva szelindekkel:
válna belőle már ma matracnak, oh, kacagtató garabonca.
Öreg eb már trükk-immúnis, tartják – muris! –, s hozzá az új partvis bája –
közhelyekbe öltenek csak mintát, és vernek így hamar, rendre mind át...
Nem gondollak, csalárd babám, karát híján fejtett kőnek, kerge rossznak,
s féltve-óva tovaillant arcod mását, nem hajítlak Kerberosznak;
ha meg netán hüledezve ülep-pedzve szót lelsz, ha még szarsz is rája:
vagyok, leszek ollóba nyílt lábadköznek virtuóz trapéz-artistája.
2015. 05. 06.
(cikluszáró 15/15)
|
|