búcsú
Aprónak látszódtam mellette, amígnem idővel
elhagytam termetben. Korábban kezdett ő ki nővel,
mint tettem jómagam, meglévén köztünk a korosztály-
eltérés: évszámra tizenegy. Már sosem poroszkál
ódonat-kopottas Moszkvicsa Tisza-táj töltésén,
s nem vághat rendeket ötletem szövetté öltésén,
ahogy a horgászat kedélyes perceit sem képes
többé már élvezni. Tempósan pergetett, jelképes
tréfákkal megtűzdelt szavait már többet aligha
hallhatom. Lombjament ágtenger képével tarkítva
riasztó, kopár táj megürült, egyhangú látványát
élem meg, mialatt őreá tévednek csüggeteg-
merengőn bóklászó, dadogó szavaim. Tavaly már
felhozta: mennyire fárasztó, dactalan küzdelem
végére tett üdvös pontot a műtétje. Garantált
sikerre reménye oly csekély – ő mégis úgy vélte:
megúszta, s a kórnak szorító satuját túlélte.
Szavait aggódó tekintet kísérte. Szorongó
sejtelem vert vizet homlokán. Most utószor kongó
csarnokon visszhangzik át-kasul: mennyire átkos úr
vetette éltére jég-szemét. Vigasznak súlytalan
szavalat: megszokott otthoni ágya lőn vánkosul.
Mint neki, embernek sohasem szabadna oly tusát
megvívni. A csendnek hangjai ítélnek, itt érnek.
Mialatt megrendült önmagát vonszolta szüntelen,
elomló, elgyengült, megaszott, csonttá lett korpuszát
legvégső percéig őrizte, gondozta, vigyázta
hitvese: sógornőm. Romlásnak elejét parákkal,
jajszóval nem tudjuk vetetni. Testhideg kirázta
igazság fájdalma belém váj: cicázni a rákkal,
halállal nem lehet. Vasárnap reggele rám támadt
fénytelen, dermesztő tényével:
alighogy ötvenhét évével
végzete e napon ragadta tőlem el bátyámat.
Elment hát. Nem kínálhat fel neki eztán víg párt se,
magányt se többé már nap, éj. Requiescat in pace.
Dunakeszi, 2017. 04. 30.
|
|