felizzó homályban
Kihunyó csörjeláng, szemembe a fokla pokla
átég, hol gát még a fény (arám ára), mely rám hull
árnyam omló átkaként, hogy bár mátka-lényt leltem,
kinek úgy örültem, most köd-ülten szorong lelkem;
kezem egyetlen megtört sort ír (kegyetlen szortír)
és az ötlet, ha halott, hat s szó alól tarol ma:
hogy nem él még a vers, mit ajkán daloltam volna.
Torkomnak szegezett kérdés-él: vad, recés, obligát,
mely soron egykor volt hivatalt bont el a sóbrigád.
Válaszod, porért halt poéta, erre hogy nincs neked:
rozsdálló kacatot találtál, nem holmi kincseket.
|
|