aszózat
Hazádban rend dűletlenül
Él híven, oh magyar!
Bölcs csőd fajzotta. Sírod is
Majd, lásd, ha megtakar.
Ragya-világon e kín ül:
Kincsed számolva, mely
Rád oszt ma terhet s foszt teret.
Ítélned, vall'nod kell.
Ez a föld, melyen ha iszol,
A Párt híg vére fojt;
Ez, melyhez idegen nevet
Csel csencselvén csatolt.
Kitűnt neked, hol él ma hős?
Ránk várna balja itt;
Mint őrleményt vitt tört reményt
Turáni balga hit.
Szakadt zsák, miben hordozák
Éjben adóidat,
Elsurran azzal zord kozák
Orvul. Paksra szalad.
Még ma itt kapni levegőt.
Túl ütésen, gután,
Megfogva bár, letörve nem,
Éledünk ezután.
S kérnek ma szájak (hagyni rá!)
Rangos éltet, kivált
Mert ezt remélni nem kevés!
Bűn itt égre kiált.
Gáz nem lehet, ha annyi szív
Kínjában hont ma véd,
S e szervbe, mégoly nemesbe,
Örömünk tolna vért.
Az meglehet, hogy vész elől
A haragos szavak
Vitára alkalmatlanként
Csak elhajoltanak.
Értő igenként jőni fog
Tán új kor, azután
Alább hagy kétség: hatalom
Valót mond? Hazud' tán?
Vagy menni már, ha menni kell,
Hol jobb sorsunk talál;
Hol érdem a juss: nem busás,
Kiutalt komatál.
S csak sír a hon, ha ez jövend,
S alj, ki munkál torán;
Nemzet-éltnek veszteséget
Ma fájón hántol ám.
Végy hírt, te! – lendület elül;
Talán csak szólsz, magyar,
Végre, hogy elég. Mert dukál
Más jobb, mint jobbkanyar.
Ha majd kívánt hon felépül,
Hol nincs szám-lopva hely;
Már rontva nem ver Polt keze,
Mit félned, nyalnod kell.
(Isten és koszorús költőnk is bocsássa meg nekem)
|
|