az életről
(egy kis hazai)
Élelemre belőtt valónk hasig érőn s értőn fáraszt:
ha dicsérő szót makog más, élből benyelhetjük már azt.
Kiállásunk élet mellett nem dicsőség, fasza holmi:
magasztalva éppúgy tudjuk meggyalázni, kaszabolni.
Nem egészen tiszta még, hogy mit miért is tesz az ember,
de az lejött, hány kifogást szül, ha hátrál: hogyha nem mer.
Kérdésre meg, hogy "pour quoi?", nem jó érv a "потому что",
ha feldobjuk talpunk, nem gyógyír arra a patamustra.
Lelkem szerént víg arc volnék, küllememben vad s puritán,
lábamnak csak séta kellhet, míg elmémnek vad spuri tán.
Értelmet nyer minden harc itt, amint nagyhangú bátrakat
felvigyázónk lezúzottak térfelére majd átrakat.
Elborzadsz meg lezsibbadsz, és meg fog hozzá eszed állni,
amint fogod adásomat. Nem is kell majd leszedálni.
S mily képtelen ötlet, sírom hogy magam, haszonnal ássam...
baszomalássan.
2018. 05. 11.
|
|