a költő emlékére
Elment hát a mester, ki értette, tudta,
ujját ahogy magyar nyelvezetbe dugta,
ütötte – majd vonalakat húzott kurtán:
hogy nincs jelen ember túl az idő múltán.
Meglépett előlünk, szelíden elszelelt:
utat jó messze már tudata, mersze lelt,
és régről áhított szavakkal hintette
felmart csend ösvényét. Nem hullt talmin tette.
Sima ügynek tűnt: csak élet. Frivol fátum
indította, pergette: meghitt formátum
gyékényébe csavart szót, hitet s rá vágyat
töretlen erővel – s most lám, alábágyadt.
Ott szegezett kérdést akaratnak, mellnek,
mely régiókba csak istenek emelnek.
Válaszra indított, s körmönfont regula
nem lett vad örömön kelt szósereg ura.
Féktelen élvezet nyeste meg sorait,
megfonva versei tág kosarait –
ahogy láncba, táncba fűzte a poéta,
s ahogy sosem bírná azt apologéta.
Nincs többé, mert itt van. Elmaradhatatlan,
mint völgyszáj zárultán az a sziklás katlan.
Írása képletén lett a csepp feleső,
s bíráló egészen sem gyáva feles ő.
Bármerre indult is, kalandor-idegző
elánnal viharzott jó Tandori Dezső:
nem támadt nyomában fergeteg, csak szelíd,
életre rímelő napkelte nesze lied.
Elmúlik egy élet. Távozik a költő.
Kétséges, vissza hogy bármitől hőkölt ő.
A homok lepereg, a szavak apadnak:
valónak ütközünk, pont mint vak a padnak,
s néha mit séta vitt vad rohanás helyett
előbbre – belőle fakadt, hogy más helyet:
méltóbbat leljen és emeljen a nyelvnek,
tudatnak, eszménynek, látványnak – és elvnek.
Hiánya kiáltó máris, holott napja
sincs annak, hogy végleg meglengett kalapja.
S eltűnve távoli alkonyat vont tájban
fényt hajít felénk még a kásás homályban.
Dunakeszi, 2019. 02. 13.
|
|