odahagyva pálya hűtlenül, pályaműtlenül
Nyersen a XXI-ről (XIX-re kérve lapot, véve kalapot)
Jött, érkezett, rámutatott. Nem, nem, nem is: rám mutatott akkor,
midőn vén kezet emelve csak kilókon tipródom már, mert az aggkor
túlsúllyal és erosz-derosszal kopogtat, házal, köszön be
képembe közölve: csurran-cseppen csupán, mi dőlt hajdan özönbe'
és csak a hajam tépett maradéka áll a szürkés, kese égnek
mikor próbálkozásaimmal én is, de mások is be-beégnek,
alkímiából sem támasztok ércet, vagy homokozóban bércet,
beteges élcet lógatok füstre, hol mellette meg nem él cet,
rémeket látok, tucatba kötve, míg körbepislogom a horizontot
és a feloldozás folyadéka sem tolja néma hangom, porig ontott
önérzetemnek nem kelhet visszhangja, majd a csontig ható córesz
kínján eszi be magát a hiú eszme: így járt, de hív alkotó lesz.
És szavak hányódnak szavakon. Sustorgó, torlódó erőhányad
intése koppan: mint én se teszem – te a lényeget, velőt hányjad
majd hagyd el a fagy-belakott lakot, melyben tobzódsz, fölfetrengsz
céltalan, helyette (ilyet más de nem tesz!) eget teremtesz, földet rengsz
és megszórod a talajt feltárón, az áldón termőt, nem kergetsz hazárdon delnőt,
lelombozón nem fakadsz rügyként ki (érte tedd!), csak élteted mind, mi felnőtt,
felhőt sem kergetsz, űzöl, sőt tovatűzöl: nem a láng, a tétova tűz öl,
melyben jegecesednek nyelvek, elvek, dermedett melegen fedve fel hőt,
tűfejbe rándult, kiábrándult énedet derítő ánuszod
ontotta örvényen parttól partig a távot átúszod,
nem feledve, mire nem kapható e kerge luk kúp-pecekkel
felizgatva – s melyik gazda száll vitába geberontó kupecekkel?
Idézd fel, ha mered, lihegi a hang, e merész, szerelmed, arád itt,
és a valóra hangolj, máshol ne barangolj, hagyd most el Karádyt!,
mert izzó az emlék: kéjjel ringó kis zsemlék, mik játsztak velem éjben
és nem marnak karcot, de megidéznek arcot tükörben: magamnak vad jellemében.
Koravénen tolva énem ás fel mélyből elért telért, víg ércet
s nem szenvedi, kiheveri mégis a fétis-mért kontárt, vigécet,
kitől kitel' bármi, bár sosem tud várni – s kötőszóknak híján nyí rám:
gondold csak el, mennyi sosem sejtett nincsen dereng és-ben,
pont mint mára tolt báva párafolt odakinn, a hajnali derengésben.
Tavaszomra merész íven ősz intvén, hazudom majd vad-igazul, őszintén:
asszonyom hogy mennyire imádtam én, király kan, s hogy ő szintén
bomlott értem, mert karom távot ölt el a hölggyel. Kínpadon állok,
míg alja-terpeszén kajla petrencém hatol át, oly mélyre, mint malomárok.
Elmeséltem tehát elmesérvem, és a győzedelem csalfa látszata
nélkül nyerem őt s nevét emlékül. De megáll mosolya, pár szava,
mit tőle kaptam, mint halk tan – s hogy ne reméljek túl, míg e léten
pengetem ki balladám, melynek vallatán dús férfilétem kiheréltem.
S a huszoneggyel miként? – vagyok, állok, játszom?
Ha Síva-tag sivatag fojt, hát akként hat át szomj.
Nyeldeklem a mákat, hol nap napol, vér-alvadt falattal ízenkint ecet
járja, darálja torkom, kortyintom
a lét, végén alátolom, gégén harákolom
szómat: agybaszómat, nyújtva a hangot,
temetve remegve bal-kalandon rangot...
s lám, remélve alsót, tikkadt ajkam fal sót
és nyerem túl (lég akad, szív eláll, garat hal) a tizenkilencet.
Mi annyit tesz: szex-tetten
plántált játszmát vesztettem.
Elmondhatnám ezt még és számtalan továbbit,
mit szavam továbbít...
Ám sztorim a jónépek legnagyobb kedvére
szolgáló finist mímel a rímmel – elvégre
nem fűzöm tovább itt.
2019. 04. 22.
|
|