D.D halálára
D.D. halálára
Que sera, sera: még majd nézzél rá –
suttogom, míg rám hullik az est-évad...
nyíl hegyén lesz így zsákmányolt testté vad.
Csengő hanggal érlelt énje öntött éltet dalba páston;
bársony-finomságú lénye, bőre hószín alabástrom.
Táncra perdült, megfordult, majd nekem intett, elment, és
holt tereken tágas csöndet nem követi felmentés.
S mert nem hulltál alá, miként elhibázva porba lom –
tehetség emelt ilyenné, ön-nevelő szorgalom.
Jelenléte kellem-mérte illatárban lenge szellő:
férfivágyat, bármint érte, ösztönével megneszelt ő.
Megéltetem emlékeim, télben még a hót is, mélyen
e szavakba tárva titkot: mit szerettem Doris Day-en.
Megült kedvem éleszti fel, valahányszor kólit tol itt,
bánat legjobb ellenszere hallgatni a Roly Poly-t.
Imádtam őt, haját, karját, orrt fitosnak, kéklőn szemét:
összeraktam magamnak, majd szedtem megint értőbben szét.
Ennyi kecs, báj, stílus, kacér-lezser kedv és lány-igézet
ritkán lelhető meg nőben, vásznon kit srác váltig nézett.
Minden mozdulat, pillantás, elhangzott dal tisztán rávall,
messze táncolt most a dáma, szegényebb lettem a mával.
Lány-, nő- majd asszonyként voltál életemben te a klasszis,
elérve, hogy szem-tüzeddel szítsál, élessz, meg lankassz is.
Pár napja hagytál itt engem, publikumot s a világot,
boldog, ki hallhatott, s ebben szerencsés mind, aki látott.
Fényléptékű diadémként ragyogtattál hajkoronát,
kéklőre mert égfőn emelt gyöngyöző kacaj koron át.
Hajnalként szívednek lehántott kérge kelt,
lábadnál férfinem karéja térdepelt.
Lekéstem életed – és hócsipkés telek
farkasa üvölti: most is lekéstelek.
Egyetlen pillantás, szóejtés vall rangot:
élményt, reményt adtál, nem futó kalandot.
Átdalolt évekkel játszó szív megpihen –
szépség és kellem vagy. Maradsz az. Kell ilyen.
Felgázolt ösvényen hulló árnyra csap ág:
ellibbensz. S véled múlnak a Párnacsaták.
2019. 05. 17.
|
|