Szelidül..
Szelídül a nap az égen, kertemben nyúlnak az árnyak, halvány füvekre hajlanak, földre csüngő lombos ágak.
Még táplálja az anyaföld, keblén nevelt virágait, bár hordani kezdte a szél, lassan lepergő szirmait,
Konokul ballag az idő, szikkadt földbe ró árkokat, pókhálót sző a hajamra, arcomra rajzol ráncokat.
Nézem a kis kerti padot, mint kezemen az erezet, a lekopott festék alatt, látni a fán az ereket.
Mégis jó rajta pihenni, nézni, ahogy lemegy a nap, hallgatni az esti csendet, az éneklő madarakat.
Mert hiába múlnak az évek, szívemben megállt az idő, szemem fényétől tavasszal, a kertben a fű, újra kinő.
|
|