Amikor kopott tűzfalakról,
a városba csorgott a reggel,
még láttam magányos alakod,
fának dőlve leszegett fejjel,
álltál bérházak árnyékában,
csendet szőtt köréd a félhomály
és feletted a csupasz ágak,
fontak a fejedre koronát.

Nyitogatta már markát a tél,
jégcsap könnyezett az ereszen,
lábad körül az olvadt hólé,
tócsákat rajzolt a köveken,
te visszanéztél rám belőle,
olyan szomorú volt a szemed,
álltál magányosan előttem,
nem volt ki megfogja a kezed.

Akartam valamit mondani,
de a hangom elvitte a szél,
te szomorúan kezdtél ballagni,
egyedül a pályaudvar felé,
még egy kirakat üvegében
láttam megcsillanni a szemed,
engem néztél fakó tükrében,
ahogy búcsút int feléd kezem.

Nem jöttél a városba többé,
most a lábnyomodban lépkedek
és teli könnyezted hóvirággal
nekem, a szendergő réteket.