Ahogy a vihar, mint ostorcsapás,
Ha végig vág az alvó vizeken,
Szívemben fellobbantál, mint a láng,
Egyszer csak voltál nekem hirtelen.

Úgy mint magányos fekete égen,
Némán keringő apró csillagok,
Kigyúltál bennem, és azóta égnek,
Lelkemben álmodó, csendes dalok.

Magukhoz hívnak, téged keresnek,
Hűs nyári éjen bennem úgy zokog,
Mint pattogó tűznél, méla csendben,
Ütemesen zengő sámán dobok.

Már csak neked írom a dalomat,
Szálljon feléd, és zúgva áradjon,
Te teremtetted, bennem megfogant,
Most rád lehelem, mint varázslatot.

Ahogy a nagy folyók, és az ős hitek,
Tenyeremben delejes vonalak,
Örök, szent tüzekkel őrizzenek,
És a halálig téged hordjanak.