Voltam már láng, és voltam szélvihar,
Most magányos kőbe zárt csend vagyok,
Az idő koptat, de még élni hagy,
Bár árnyéka már csendben rám hajolt.

A múló élet, mint egy porszemet,
Felkap magával, és visz tovább,
Lelkemben rezgő apró gyöngyszemek,
Hevernek végtelen út porán.

Medrében görget az életfolyó,
Apró kaviccsá mossa szívemet,
Egyre kisebb, de örök álmodó,
Bár sötétben, már néha megremeg.

Ha útja végén, a mélybe csobban,
Talán az égen egy csillag kigyúl,
Ha utoljára még egyet dobban,
Mielőtt a víz felette elsimul.

Az örök csendben, talán megértem,
Egyszer minden elmúlik, tovaszáll,
De mégsem megyek el üres kézzel,
Magammal viszem az élet sóhaját.