Ballada a majdnem katonáról
Mint aki erős, konok ember,
Úgy lépdelt csendesen magában,
Ment előre leszegett fejjel,
Belül síró néma magányban,
Pedig alig élt meg húsz telet,
Serken a bajusz szája körül,
Elátkozott világ gyermeke,
Egy a halálraszántak közül.
Milyen hosszú az a pár méter,
Amíg a kertkapuig elér,
Visszanézne ő még, de szégyell,
Mert csak elfogná a gyengeség,
Egy szál virágért még lehajol,
Görcsösen markolja a keze,
A szívében még élet dalol,
Feje felett a halál szele.
Kertek alján már varjú kiált,
Földre ájultak a levelek,
Az ég fekete ködöt szitál,
Meg jéghideg halott könnyeket,
Átkozott világnak gyermeke,
Nem lesz glória feje körül,
Halott lesz ő majd, temetetlen,
Csak egy a névtelenek közül.
A teste alatt elég a hó,
Nem ringatja többé anyaföld,
Jegesen zúgva árad a Don,
Mire halálhíre hazajön,
A harctéren fekszik fagyottan,
Egy szál virágot szorít a keze,
Hős lett ő, és majdnem katona,
Húsz éves volt, szinte még gyerek.
|
|