Idegen lettél nekem, te Város,
már nem melegítenek fényeid,
egy pillanatra, most még megállok,
zsebembe gyűröm múltam képeit.

Pedig olyan nagyon akartalak,
hittem, hogy tisztán fénylik a szemed,
még a szívemet is kitakartam,
de te elnéztél a vállam felett.

Én meg csak álltam ott, üres kézzel,
letettem eléd lelkem gyöngyeit, 
csak nevettél hidegen, kevélyen,
de nem hatottak meg a könnyeim.

Te már nem látsz, és a füled nem hall,
szemedben égnek a kapzsi fények,
hatalmas tátott szád mindent felfal,
mint aki örökké mindig éhes.

Nem tudok többé büszkén nézni rád,
idegen lettem tornyaid között,
nem tudok hajolni ahogy a nád,
vad szél elől futó vizek fölött.

Most mindenemet itt hagyom neked,
egyszer a gyerekek is felnőnek,
elmegyek ahogy jöttem, csendesen,
és megtanítom sírni a felhőket.