Néha megálltam, és néztem riadtan,
ahogy szédülten rohan a világ,
közben magamban csendesen sirattam,
amikor kertünkben meghalt egy virág.
A hó elolvadt, majd újra leesett,
az elszáradt fű tavasszal kinőtt,
hányszor akartam már mondani neked,
de szavaim megrabolta az idő.
Madarak jöttek, és ősszel elszálltak.
sápadt napfény szántotta a ködöt,
az évek némán gyűrődtek egymásra,
sokszor hullott már lomb a fejünk fölött.
Hányszor akartam már mondani neked,
egy szívem legmélyén őrzött mondatot,
elmondani, mit is jelentesz nekem,
hogy aki voltam, még most is az vagyok.
Engedd most meg, hogy a füledbe súgjam,
mit jelent a szemed, a szád, a kezed,
hogy elmondhassam újra, meg újra,
milyen rossz lenne, ha nem lennél nekem.
Megállítom, a nagy forgó kereket,
ne szálljanak el hiába az évek,
engedd még nekem, hogy szeresselek,
jobban, mint ahogy szerethet az élet.