Aludni készül már lassan az utca,
házfalakra csendet sző a félhomály,
a kémények is fázva összebújnak,
alkonyi nap tesz fejükre koronát.
Ahogy a madarak öreg fák odvában,
úgy reszketnek szívemben az emlékek,
sápadt gyertyaláng lobban fel szobámban,
rég látott arcokon táncolnak a fények.
Az asztalon a terítő hófehér,
ahogy minden szent, és tiszta ünnepen,
rajta egy pohár víz, só, meg a kenyér,
mint mindig, amikor várlak titeket.
Itt vannak mellettem üres székeim,
nézem őket tehetetlenül, bénán,
úgy szaporodtak meg, ahogy éveim,
vallatom őket, de csak néznek némán.
Az őszi ködtől már minden tejfehér,
elmúlás ellen lázadnak sejtjeim,
nemcsak egy napig, November elsején,
amíg csak élek, lesztek ti Szentjeim.