Hozzád hajtott a zúgó vihar,
hogy megtartson benned a csönd,
úgy fonódtál rá a szívemre,
ahogy lombos ágakra a gyöngy.
Nagy haragvó szelek idején,
lobogtunk együtt kint a réten,
kapaszkodtunk egymásba némán,
mint megriadt felhők az égen.
Ártatlan volt szívünk, és tiszta,
amilyen a frissen esett hó,
és annyira nagyon magányos,
mint barlangok rejtekén a tó.
Együtt már nagy utat bejártunk,
de még nem fogytak el a szavak,
csak az utcák köve kopottabb,
egy kicsit már a lábunk alatt.
Itt nyugszik a kezed kezemben,
vele minden emlék, és a múlt,
nagy haragvó szelek idején,
ahogy régen, ma is hozzám bújsz.