Profán ima

Teríts be az égbolt leplével,
egynéhány szükségtelen szóval,
az őszi ködökkel s éppen úgy
hátulsó gondolataiddal.

Vond el az istenek figyelmét,
mint ember élek én, itt alant,
őszi ködökbe zártan, milyen
nyughatatlan, suta pillanat.

Deríts fel, kedvemet szégyellem,
másokra ujjal mutogatok,
lengetek szakadt, fehér rongyot:
test és lélek végképp összefolyt.

Hamisan ígérek bárkinek,
őszi ködökkel leplezd majd el,
úgy vicsorgom néha még rád is,
ki a hajnalt fölém verte fel,

és hints be fényes csillagokkal,
éjszaka, ha így vagyok,
irigy a végtelenre
s némely földi vagyonra,
mely másoknak furamód ragyog.

megj:harmadik változat