Domboldalból

„ki nem húzhatod
s hozzá nem adhatod magad”
Bágyoni Szabó István: +
                                - egy költő

temető a domboldalon,
a falu: fekvő déli árny,
kripták kordélya pihen,
matt sárga Nap-verem, silány

szem igyekszik
mázolni újra, ami volt,
kevés félnapok hozzá,
kétségek ráspolyozzák, holt

szilvafák, mint nagy karók
verik az emlékek nyomát,
sok álmodba belekerült már,
lehet magasba rogytál, talált

egek szakadt burkain
feszengve, hogy inged izzadt,
hideg tenyered vésett kövön,
vasalt cső a köldöködön, tolat

a Nyárádig a gyermek,
be jóleső víz alatti játék,
s a túltüzelt tarlók hevernek,
végeik, széleik egyek, marékszám

szedett múlt a partról felkapott  kavics
mind egybehegesztett idő,
el nem hajítható s a feslett zseb 
elereszti, szívnél mélyebb a jövő!