egy emléket megszövök versnek

"Költészet, álmok… Szép szavak!
Éppúgy küszködöm a világban,
mint akármilyen más anyag"
Szabó Lőrinc - Monológ a sötétben

árnyékunk mellénk fekszik
nyármeleg az április
az augusztus tanulhatja
okádni lángjait

felhőtlen sima ég alatt
nyármeleg az április
anyagtalan ábrándok
készülnek majálisra

s az olvadt beton között
délibábbá varázsolt város
függőágyán egy emléket
megszövök versnek:

s a mezítlábas purdék
már felénk szaladnak
fonott angyalokkal és
sáros maszatos képpel

és úrfiznak és átkot
szórnak elénk és lyukadó
tenyerüket tartják
miből napfény csorog

s megkarcolják az eszmélet
hajszálvékony burkát
bár egy lejt egy cukorkát!
s tenyerükből csorog a napfény

arcuk bronzzá merevül
fehér csillogás a fogsoruk
három-négy napja étlenül
s tenyerükből csorog a napfény

sosem pólyált hada Istennek
sáskák száraz fűszálon
kérdő kérkedő szemek
s tenyerükből csorog a napfény

szénfekete hajuk tövén
tetű és tövis terem
s mögöttük bújkál a szél
tenyerükből csorog a napfény
 
úrfiznak és átkozódnak
bár egy lejt egy cukorkát!
krisztusodnak kormosodnak egyre
s tenyerükből csorog a napfény.

árnyékunk mellénk fekszik
nyármeleg az április
az augusztus tanulhatja
okádni lángjait

felhőtlen sima ég alatt
nyármeleg az április
anyagtalan ábrándok
készülnek majálisra

s az olvadt beton s a
délibábbá varázsolt város
függőágyán egy emléket
megszövök versnek

s mintha mindig ugyanők
a vásárhelyi főutcán
a váradi szemaforoknál
a sorompónál Dicső felé

Bözödnél  s Udvarhelyen
mint ránktapadt kutyák
az életbenmaradás csodái
s újra játszott kópiák nekem