Andinak tetszett ez a dolog így: néha-néha látta a Bogyószeműt, zavartalanul álmodozhatott róla, de tulajdonképpen nem ismerte. Még csak a nevét sem tudta. Álmaiban együtt jártak, a fiú kísérte iskolába, randiztak, moziba mentek. És persze sokat csókolóztak. A valóságban azon a péntek délutánon kívül szinte rá sem nézett a Bogyószemű.
Barátnője szerint ez veszélyes játék volt, a lány becsapta saját magát. Olyannak képzelte el, amilyen valószínűleg sosem volt: romantikus téveszméi voltak, és begubózott a saját kis rózsaszín felhőibe.
Eszter kezdte félteni Andit. Nem tudta, hogyan értesse meg vele, hogy árt magának ezzel a nem létező „kapcsolattal”. Egyszer előbb ért oda az állomásra, mint Andi és látta a Bogyószeműt egy lánnyal beszélgetni. Inkább nem mondta meg neki, hanem hazudott. Gondolt rá, hogy talán kiábrándulna belőle, ha megismerkednének, de Andi mindig azt hangoztatta, hogy még nem akar semmit tudni róla, nem készült fel rá. Próbált viszont minél közelebb kerülni hozzá, amikor látta, rámosolygott, de egyéb kontaktust nem mert. Csak levelet tudott volna írni neki, de az nem volt jó ötlet.
„Kedves Ismeretlen Bogyószemű…” vagy valami ilyesmi lehetett volna a megszólítás. Ez meg elég idétlenül hangzott…
Amikor egy idő után Andi látta, hogy barátnője nem veszi szívesen, hogy a Bogyószeművel töltött ábrándos éjszakáiról mesél – már amiket összeálmodott –, inkább megtartotta magának a képzelgéseit. A fiú így egyedül az övé volt, nem osztozott rajta senkivel. Ha rosszul aludt, rémálmában mással látta csókolózni! Ilyenkor felriadt és sokáig sírt. A lelke mélyén tudta, hogy akár ez így is lehet. Ezért változtatta meg a véleményét, és inkább nem akarta tudni, van-e valakije. Túl nagy fájdalom lett volna szembenézni a valósággal. Pedig néhány „tiszta pillanatban” érezte, hogy már rég megismerkedtek volna, ha egy kicsit is tetszene a fiúnak. De hát ő csúnya, hogy járhatna ilyen helyes sráccal?
Álmában nagyon szép lány volt: hosszú haja fényesen ragyogott, kék vagy zöld szeme volt, karcsú volt, magas, vékony, kecses, és görcsmentesen tudott beszélgetni és mosolyogni a fiúkkal. Különösen eggyel…
És amikor reggel felkelt, hát az felért egy felpofozással: hosszú haja kócos csomókban lógott és fésülködés után is reménytelen maradt. A szeme igazi unalmas-barna volt. Esetlen mackójárású, bár vékony lány volt. És hát a beszéd… az sem ment könnyen. Ha zavarban volt, erősen dadogott ugyanis. Mivel örökké attól rettegett, hogy dadogni fog, amikor pedig nem szabad, ezért mindig dadogott, mert előre ráfeszült.
Igazság szerint irigyelte barátnőjét: Eszter igazi „nő” volt, ő pedig csak egy kis szerencsétlenség. Bár igyekezett kihozni magából az előnyös dolgokat, de kevésnek érezte.
Az őszből lassan tél lett, amit mindketten nagyon utáltak: nyári születésűek voltak, a napfény volt a mindenük. A hó szerencsére későn érkezett, csak decemberben, de addig is gyakran fáztak. Andi nagyon utált vastagon öltözni, és ilyenkor még nagyobb rendetlenség volt a táskájában, mert a kesztyűit is abban kellett tartania, különben elhagyta volna őket.
Kedvük lett volna inkább otthon maradni suli helyett, és beteget játszani. Andit természetesen visszatartotta a lehetőség, hogy esetleg pont aznap nem láthatja a Bogyószeműt. Tehát igyekezett egészségesen tartani magát.
Eszter még mindig ugyanazzal a fiúval járt, és elég gyakran találkoztak. Már Andi is találkozott a sráccal, elég szimpatikus volt neki. Szerinte összeillettek. Eszter azt kívánta barátnőjének, bár ő is párra találna. De így igen nehéz, hogy körül sem néz, csak egyvalakit lát.
A december hamar elszaladt, eljött a magányos téli szünet. Andi szinte belebetegedett az otthon töltött időbe. Csak akkor dobódott fel, amikor felkerekedett, és átutazott barátnőjéhez a szomszéd faluba. Szerencséjére most nem mehetett bringával, mint nyáron szokott, inkább a vonatot választotta. Dobogó szívvel várta a szerelvényt, de amikor ő utazott, pont nem a Bogyószemű dolgozott.
„Biztos ő is szabadságon van. Otthon a családjával…”
Szegény Eszter viszont megjárta: karácsonykor csúnyán megfázott, és úgy sejtette, újév után nem tud suliba menni. Andi nagyon aggódott érte, de ő nem bánta, hogy otthon maradhat egy kicsit.
Együtt szilvesztereztek, de Andi nem érezte jól magát a buliban. Pedig Eszter igyekezett köré gyűjteni néhány srácot, hogy táncolhasson és ismerkedhessen, de láthatóan nem akart. Eszter barátja hozta össze a társaságot, nagyrészt az ő barátai voltak ott. Néhány pár, de voltak fiúk és lányok szólóban is, lehetett új barátságokat kötni. Zoli – Eszter barátja – csak azt sajnálta, hogy az öccse nem jött el. Tánc közben mondta Eszternek, hogy ő biztosan tetszene a barátnőjének.
-  Biztosan nem! – csóválta a fejét Eszter. – Bele van esve egy ismeretlen srácba, de nem ismerjük.
Mesélt pár dolgot Andi „viselt dolgairól”, de nem akarta bántani a háta mögött, csak azt gondolta, hátha kap értelmes ötletet, hogyan lehetne Andit kiszakítani az értelmetlen, önkínzó bugyuta szerelemből.
Zoli csak azt tudta javasolni, hogy össze kell ismertetni őket. Hátha kiábrándul. De az is előfordulhat, hogy megtetszik neki Andi, miután megismerte. Lehet, hogy a srác tudja is, hogy tetszik neki. A pasik értik a nők „jelzéseit”. Csak gyakran figyelmen kívül hagyják. Vagy azért nem reagál a fiú, mert van barátnője, vagy azért, mert nem tetszik a lány. Több verzió nincs.
Eszter valóban nem bírt felkelni az első új évi tanítási napon. De folyamatosan az órát leste, mikor merre járhat Andi.  Gondolt rá akkor is, amikor a lány felszállhatott a vonatra. Aztán a suliban mi lehet vele. És a délutáni órákban, amikor találkozni szoktak.
Andi is Eszterre gondolt, kivéve, amikor éppen azon izgult reggel, hogy vajon jön-e ma Bogyószemű. A félnyolcas iskolavonaton nem ő volt. Így aztán Andi unatkozott az úton, és magányos volt. Nem volt senki, aki tartotta volna benne a lelket délutánig, vagy szórakoztatta volna. Most viszont kényelmesen hátradőlt és lecsukta a szemét. Megint az ábrándvilágába menekült a valóság elől.
Szinte sajnálta, hogy nem utazhat tovább, mert beállt a vonat az utolsó állomásra.
Izgatottan nézett körül, de hiába. A mai reggele is el volt szúrva. Mehetett a suliba.
Délután viszont kivirult a világ. Amikor kiért az állomásra, meglátta a Bogyószeműt: kinn állt a szolgálati iroda előtt, mappával a kezében.
„Még dolgozik. Valamelyik vonattal most fog menni… Melyikkel a három közül?”
Várt még egy kicsit, mindenáron meg akarta tudni, hová indul a fiú. Addig is elővette a másnapi tanulnivalót, hogy úgy látszódjon, olvas. Nem ült le a padra, állva maradt. Jéghideg lehetett a pad, az állomás csak fedett volt, de védett nem. Ha pedig bemegy a fűtött váróba, akkor pont nem tudja tekintetével követni az eseményeket. Tehát makacsul álldogált a hidegben.
Remegett a kezében a könyv. Akárcsak a gyomra. Szinte egész testében reszketni kezdett. De ez nem olyan izgalom volt, mint felelés előtt a suliban, kissé kellemesebb.
Amikor legközelebb felnézett, kihagyott a szívverése. Bogyószemű közeledett!
„Hát ez meg mikor indult el? Észre sem vettem…”
Azt hitte, elfordul majd balra, hogy egy másik vonathoz menjen, de nem így lett.  A fiú egyenesen előtte sétált el, s közben rá is nézett! Andi azt hitte, ott ájul el. Egy ideges kis mosollyal „értékelte”, hogy a Bogyószemű észrevette, és már vissza is bújt a könyvébe. Azt még látta, hogy a fiú visszamosolyog, ő pedig lesütötte a szemét. De a mosoly emléke megmaradt a fejében. A gödröcskés-mosolyos arc.
A szempillái alól kukucskált, követte a fiú alakját, aki az állomás melletti vendéglátóipari egységbe látogatott, a restibe. Ennek az épületnek az volt a különlegessége, hogy átlátszó üvegfalai voltak: ki lehetett látni belőle, de befelé is lehetett nézegetni.
Andi már nagyon türelmetlen lett, szeretett volna felmelegedni. A vonatok egyébként is pár perces különbséggel hamarosan indulnak.
Becsukta a könyvet és körülnézett. „Véletlenül” bepillantott az ivóba is, és – aznap már sokadszor – összegabalyodott a szívverése. A Bogyószemű mintha pont őt nézte volna az üdítőspohara mellől. Vagy csak ő gondolta, de nem nagyon voltak körülötte mások. Mindenesetre magára vette. Ezt a különleges tekintetet is elraktározta, és szedelődzködni kezdett.
Lassan bandukolt a vonata felé, szomorúan, néha hátranézett, mintha várna valakit. Várt is. És a fiú nem sokkal mögötte jött. Majd megállt a lány vonata mellett.
Andi felmenekült a vonatra, összeszedni magát. Érezte magán a tekintetet, de nem mert már megfordulni. Csak a szeme sarkából látta, hogy a Bogyószemű és ugyanahhoz a vágányhoz tartanak. Akkor viszont fogja még látni, de most le kell nyugtatnia magát, mert mindjárt szétesik az izgalomtól. Próbált mélyeket lélegezni, és egy kicsit felmelegedni. Elővette a kesztyűjét, mert az is a táskájában lapult eddig, nem csoda, hogy vacogott. Az indulásjelző nyekeregni kezdett. Andi addigra elvégezte a légzőgyakorlatokat, és eszébe jutott, hogy csúnyán hibázott: nem a középső kocsiban ült, hanem az utolsóban! Már megint nem gondolkodott, csak ösztönösen menekülve felmászott az első útba eső ajtónál. Hát most így ritkábban fogja látni a Bogyószeműt!
Újra elővette az alibi-tankönyvet. De minden érzékszervét arra hegyezte ki, hogy észrevegye, amikor közeledik. A szeme sarkából látta is, hogy a fiú megállt felette…
Andi gerincén megint végigszaladt a feszültség forró láva formájában, és a gyomrában újabb táncot kezdtek a pillangók…

Folyt.