Felpillantott, és máris beleveszett a gödröcskék bámulásába.
- Szia! Egyedül utazol? A barátnőd?
- Sz…szia.
„Még köszönni sem tudok dadogás nélkül…”
- Me…megbetegedett a ka…karácsonyi sz… szünetben.
- Megfázott?
- Iii…gen. Me…me…megyek látogatni.
„Mit gondolhat rólam? Két értelmes mondatot nem bírok egyfolytában elmondani…”
A fiú arcán nem látszott, hogy zavarná a dadogás.
Andi nagyon a beszédre koncentrált, bár fogalma sem volt, mit mondjon. De mindegy, csak legalább ne dadogna. A kellemes remegés elmúlt, helyette most nagyon feszengett. Még csak örülni sem tudott hirtelen, hogy a Bogyószemű megszólította. Majd otthon este lesz miről ábrándoznia.
És most az annyiszor elképzelt beszélgetésekből semmi nem jutott eszébe. Pedig előre nagyon sok szituációt kitalált, megtervezett, miket fog mondani, de most ezek az értelmes dolgok mind elpárologtak.
- Látom, tanulsz. Nem is zavarlak inkább.
„Jaj, ne, ne menj el!”
- Ne…nem zavarsz. O…otthon is kell még ta…ta…tanulni.
- Akkor leülhetek hozzád?
Most inkább bólogatott, nehogy még az egyszerű „persze” szócskát is harmadszorra bírja kimondani. Óvatosan rámosolygott a fiúra, és közelebbről is belenézett a Bogyószemekbe. Nem bírta sokáig a fiú tekintetét, hamar végetért a „szemezés”, mert lesütötte a szemét, és közben kigyulladt az arca. Ilyenkor örült, hogy mindig kócos volt, mert a haja jól betakarta.
„Most vajon miről fogunk beszélgetni…?”
A Bogyószemű a könyvéért nyúlt:
- Megnézhetem, mit tanulsz?
- Persze, d…d…de csak t… történelem.
- Hányadikos vagy?
- M…másodikos. A…a b…barátnőm, Eszter is.
- Eszternek hívják? És téged?
- Andi. É…és...
- Tibi. Gondolom, ezt akartad kérdezni.
Andi mosolygott.
- Az én g…gondolataimat ki k…kell ta…találni. K…kivéve, ha van türelmed k…kivárni.
- Semmi baj. Gondolatolvasó vagyok.
„Istenem, miért adtál neki még gödröcskéket is? Nem elég helyes egyébként is?”
Andiban most kezdett oldódnia feszültség, végül is már beszélgettek. A Bogyószemű ott ült vele szemben és lapozgatta a tankönyvét.
Még jó, hogy eddig nem tudta a nevét, most lebukott volna, mert tele lenne firkálva a könyv szivecskékkel, meg a nevével… De így szerencsére csak aláhúzgálások voltak benne, meg szamárfülek.
Most már felrémlett benne, hogy mennyi mindent meg akart kérdezni a nevén kívül. Van-e barátnője, hány éves, milyen hobbija van. Persze, nem lehet letámadni és azonnal ezekkel kezdeni, de félt, hogy nem lesz rá több alkalma. Most milyen jó lenne, ha Eszter itt lenne, és segítene „társalogni”. Ő rögtön mindenkivel el tud beszélgetni, anélkül, hogy kigyulladna az arca és görcsöt kapna.
Amíg a fiú a könyvet bújta, Andi gyorsan megnézte a kezét, a haját, az egész arcát, hogy jól megjegyezze.
- És melyik suliban tanulsz?
Andi jól belemerült a tanulmányozásába, és hirtelen érte a kérdés. Közben visszakapta a könyvet. Négy szakiskola volt a városban: egy gimnázium, egy egészségügyi szakközépiskola, egy kereskedelmi-vendéglátóipari, és egy ipari szakmunkásképző.
- Az ipariban.
- És milyen szakmát?
- B…bőrdíszműves leszek.
- Az szép. Pénztárcákat, meg táskákat fogsz készíteni?
Andi csak bólogatott.
- Én is ott tanultam. Jó pár éve.
- Olyan r…rég nem lehetett. M…mikor végeztél?
- 1985-ben. Karosszérialakatosként.
„Majd otthon kiszámolom, hány éves. Most inkább figyelek.”
- És akkor h…h…hogy l…lettél…
- Nem szerettem a szakmát. Úgyhogy váltottam. Sok barátom van a vasutasok között, könnyű volt átjönnöm. Eszterrel egy suliba jártok?
- N…nem. Ő g…gimibe. N…nem sz…szakmát tanul, h…hanem érettségire k…készül.
„De most nem Eszterről akarok beszélni… Rólam kérdezz!”
- De m…mostanában s…okkal többet ta…tanulok, m…mint ő, mert r…randizik egy fiúval.
- És te nem randizol?
- N…nem.
„Na, ezt nem kellett volna elárulni… Mekkora liba vagyok!”
Andi megint elszégyellte magát. Lehajtotta a fejét. A fiú félretolta Andi haját:
- Nem látom az arcod…
- N…nincs is mit l…látni rajta.
Csak azt, hogy épp lángol a képe. Tisztára úgy nézhet ki, mint Piroska, két lázrózsával az arccsontján…
„Hozzáért a hajamhoz… bár megfoghattam volna a kezét…”
- T…te r…randizol? – Muszáj volt megkérdeznie, mielőtt teljesen belebolondul. Bár, már késő.
- Nem, most senkivel… Figyelj, most mennem kell, majd később visszajövök. Át kell mennem a másik kocsiba.
- T…tudom.
- Szia!
- Sz…szia!
Amikor a fiú eltűnt, Andi majd’ kiugrott a bőréből. Úgy örült, hogy most megy Eszterhez! Ezt holnapig nem tudná magában tartani! És legalább nem a vonaton meséli el, hanem nála. Hűűű, beszélgettek! A három legfontosabb információt meg is tudta: a nevét, azt, hogy nem randizik, és a korát… Vagyis azt még ki kell számolni…
1985-ben volt mondjuk 17. Most van 1993. Akkor most 24.
„Én meg 16 vagyok. Az 7 év különbség. Nem sok…”
Teljesen felpörgött. Azóta is szorongatta a könyvet, de most már szeretni kezdte, mert a Bogyószemű kezében is volt. Amíg várt két megállót, közben visszabújt a könyvbe, mert tudta, hogy este már nem fog. Este álmodozni fog.
Amikor közeledett, hogy a Bogyószemű visszajöjjön, megint érezte a kis remegést a gyomrában, de másodszorra már könnyebben ment a társalgás.
- S…sokan voltak?
- Nem, nagyrészt diákok. Szinte csak körülnéztem. És te most nem is hazamész?
- N…nem. É…és te me…meddig dolgozol ma?
- Este 10.30-kor érek haza. Az állomástól még sétálok egyet a városban. Este nagyon szép. Láttad már?
- N…nem. Én délután h…hazamegyek a faluba. Nem szoktam visszajönni.
- De biztosan bejártatok már mindent a barátnőddel. Nagyon jó a mozi és a cukrászda.
- A…a moziban már voltunk. M…máshol még nem.
- A parkot és a kis dombot sem ismered? Én itt születtem, nagyon jól ismerem a várost. Megmutathatom egyszer? Ha ráérsz, akár suli után.
„Randira hív…Hát persze, hogy van kedvem…”
Andi alig kapott levegőt. Beleegyezett a meghívásba, de nem volt idejük konkrétabbat megbeszélni, mert a Bogyószemű srácnak megint mennie kellett a dolgára.
És már csak egyszer látták egymást, amikor Andinak le kellett szállnia.
- Hát akkor majd találkozunk… – búcsúzott.
- Sz…szia!
Szinte futott a barátnője szüleinek házáig. Illetve táncolva futott. Fülig érő szájjal robbant be Eszter szobájába, és kérdezés nélkül mesélni kezdett.
Folyt.
