Péntek délután, munka után igyekeztem haza, mert tudtam, hogy aznap még viszonylag hosszú út áll előttem.
Feltankoltam a kisautómat, a kávédarálót, ahogy viccesen hívtam a kis Polskimat, készítettem be plédet, enni és innivalót, mintha hosszú túrára mennék.
Az autó műszaki állapota miatt nyugodt lehettem, mert néhány napja vettem bele új akkumulátort, a fűtés is tökéletesen működött, és a motorja is csak a tipikus típushangot adta ki magából.
Délután 4 után elindultam. Ekkor már esteledett. December 6-a volt. Mikulás napja. Az időjáráson annyira még nem érződött a tél, nem voltak lefagyva az utak, ezért is mertem nekieredni a sötét ellenére.
Az akkori párom, aki egyébként tűzoltó, lelkemre kötötte, hogy óvatosan vezessek, mert csak tegnap vettük le a T betűt az autómról. Mától már rutinosnak számítok.
A városból egyszerű volt kijutni, még az útviszonyok is mellém álltak eddig. Mindössze 90 kilométerről volt szó, amit már nem először tettem meg egyedül.
Néhány kilométer után csörgött a telefonom. A párom hívott. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, azon keresztül beszélgettünk.
Megnyugtattam, hogy jól haladok, tisztes távolságot tartok az előttem haladótól. Időközben viszont valami szmötyi kezdett el csöpögni az égből, dara vagy szitáló eső, nem tudom a hivatalos megnevezését. Az időjárás-jelentők most valószínűleg átkoznak a kifejezésért.
Tehát nyálkássá vált az út. És egyre rövidebb lett az a táv, ami belátható volt, ezért még jobban lemaradtam az előttem közlekedő mögött. Egy ideig csendben autózgattam, majd a párom ismét hívott, amikor már közel jártam. Néhány kilométer hiányzott.
A következő másodpercektől kezdve egyszerűen kiesett valamennyi idő az életemből.
A sötét autóban tértem magamhoz, valami olyan erős fejfájással, amit még soha nem éreztem. Nem értettem, mit keresek ott. A telefonomat megtaláltam a földön. Gondoltam, megkérdezem a páromat, hol vagyok és mit csinálok az autómban, aminek nincs szélvédője.
Ez biztos valami idióta álom, és majd reggel jót röhögünk, ha elmesélem.
Sírva kérdezett, hogy jól vagyok-e. Nem értettem a kérdést. Már hogyne lennék jól. Csak nem értek semmit abból, ami történik.
- Odaértek már a mentők? Vagy tűzoltók? Vagy bárki? – kiabálta a telefonba.
- Igen, azt hiszem, jönnek már.
Valóban láttam a villogókat. Még a hátam mögött is elég nagy volt a fény. Néhány hivatásos személy szaladt oda és csak annyit hallottam, hogy egyikük odaszól a másiknak:
- Nézd már, telefonál.
Ők értették, és később nekem is elmagyarázták: olyan sokkos voltam, mintha bediliztem volna. Nem mondom, hogy rossz érzés volt… még sosem voltam bolond. Most is csak rövid ideig.
A párom közben folyamatosan utasítgatott, kapcsoljam ki az övet, nyissam ki az ajtót. És adjam oda valakinek a telefont. Én csak az ablakot húztam le, és az első mentős kezébe nyomtam a készüléket, ezzel a szöveggel:
- Magát keresik. A párom akar valamit mondani.
És akkor hirtelen nagyon melegem lett, és mindenki gyorsan sürögni –forogni kezdett körülöttem. Feltépték az ajtómat, rámborítottak valami vizes ponyvát, mert már lángolt a hátamon a pulóver, és nagyon fájt a karom. Valószínűleg ekkor látták meg azt is, hogy az arcom helyét egy vérgombóc vette át. Hordágyra fektettek, be a mentőbe.
A kórházban megjelent az ágyam mellett egy rendőrhölgy, és a kihallgatásom helyett elmesélte, hogyan történt, mert a szemtanúk elég jó tényleírást adtak az esetről.
Én viszont nem emlékeztem semmire egészen odáig visszamenőleg, hogy elindultam Budapestről.
Egy kamion megkezdte az előzésemet balról, be akart elém vágni, mert jöttek szemből. A magasságából és a súlyából adódóan beterített azzal a nyálkarengeteggel. Az ablaktörlőm nem bírt vele megküzdeni, tehát jó néhány másodpercig semmit nem láttam. És még az oldalszelével is elsodort, a padkára. A másik sávban szabályosan közlekedő Mercedes gépjárműnek le kellett lassítania és lehúzódnia, hogy utat adjon ennek a majom kamionosnak, hogy beférjen. Amikor vissza akartam jönni a sávomba, túlhúztam a kormányt, megcsúsztam, belekóstoltam a kis Polskival a Mercedesbe, majd lepattantam róla és szabályos ipszilon kanyarral hátrarepültem az árokba. A szélvédőm egy darabban esett ki, a kisautómban harmonikává hajtogatva a vadiúj akkumulátor. És még ki is gyulladt. De én annyira nem voltam magamnál, hogy majdnem bennégtem.
Mindeközben szinte végig élő egyenes beszélgetésem zajlott egy tűzoltóval, aki a munkájából kifolyólag mindennap balesetekből ment ki embereket. Állítólag mondat közepén visítottam egy nagyot, majd csattanás, és aztán a hosszú, bizonytalan csend. Ezt hallotta ő. Aztán amikor újrahívtam, megkönnyebbült, hogy élek.
Azt mondta, ez alatt a pár perc alatt, ő kismilliószor meghalt. Próbált visszahívni, de megszakadt a vonal.
A kórházban leltároztam: volt egy darab szilánkokra tört orrom, kék cérnával összeöltve, a szám szélén is virított ez a férccérna. Tele voltam a szemem körül monoklikkal, a biztonsági öv széles lila csíkokat hagyott rajtam, és a repedt bordáim miatt hónapokig nem hallgathattam a kedvenc vicceimet. Örültem, amikor már fájdalom nélkül tudtam lélegezni.
Az arccsontom félre volt csúszva, sőt azt is elmondhatom magamról, hogy az egyetlen ember vagyok a világon, aki villásnyelvű. Majdnem úgy, mint a villásfarkú fecske. Abból ugyanis kiharaptam egy darabot. Ebben az időben szerettem meg a kefírt, joghurtot, leveseket, és minden olyat, amit szívószállal el lehetett fogyasztani. De legalább a fogaim megvoltak mind. További látványelemként a két karomon is megmaradtak a lángnyelvek, örök emlékként.
És a csúcspont: mivel a kamionos „ismeretlen tettes” maradt, engem hoztak ki bűnösként, és csak azért nem vették el a jogosítványomat, mert majdnem meghaltam. A másik autóban a két ártatlan sértetlen is maradt. Legalább más emberek épsége nem szárad a lelkemen.
Egy hónap teljes amnézia után részletek jöttek vissza a balesetből, a teljes történés sosem.

Hát csoda, hogy ekkora szerencsétlenség után még élek? Igen, egy csoda. És én minden egyes nap hálás vagyok ezért a csodáért.