Széken ültem, talán padon…
Körém húzódott nyolc gyerek,
Fiú volt mind. Vigasztalón
Ránk bámult egy ablakkeret:
Reménykedett.

Nem szólt senki, nem tört csendet,
Dúlt sáncárok csata után…
Fázós másodperc merengett
Átázott arcú délután
Ábrázatán.

Apró zászlónk homok lepte,
Szemünkhöz bújt a nyári szél
Édes álmunk rajt’ keresve.
Pillantásunk: zárt szemfedél.
Már nem beszél!

Széttört, szilánkos napsugár
Arannyal keni be sebünk,
Gyógyult örömünk visszaszáll,
Ábránddal tölti meg zsebünk.
Ez jár nekünk!

Maszatos arcról hit ragyog,
Sóhajjal bízik nyolc gyerek,
Szeretet-éhes angyalok,
Nézegetik a kék eget:
Játszóteret,

Nincs határ, nincs képzelet
Mi útjaik gátja volna!
Felleg szárnyán leheletek
Repülnek el fuldokolva,
Tűzbe oltva!

Gombolt ingből lélek szalad
Át erdőn, hegyen, tengeren,
Vissza, hol forrásban fakad
Kis patak. Sajgó értelem
Ébred velem,

Ülök, tán’ széken, vagy padon…
Gondokba zárva mit tegyek?
Sós könnyem had folyjék, hagyom,
Kabátom alatt kesereg
Egy vert sereg!

Lesz majd még csata? Érdemes?
Van itt még Tér, jövő benne,
Miért e bátor és nemes
Kis csapat-zászlója lengve-
Harcba menne?

Nincs felelet, biztos álom,
Szivárvány csodánk is beteg!
Megtűrt cseléd-szalmazsákon,
Zálog párnáin szendereg
A nyolc gyerek!

A nyolc Gyerek…