Mint gyermek...
Aztán valami mozdult bennem. Nem mint anyában
mozdul a gyermek! Nem, nem! Ez valami tétova,
lassú mozdulat volt. Talán a csend készült elszökni
belőlem. Vagy a hallgatás tért vissza ugyan oda,
honnan az a régi kiáltás szakadt az égre! Amikor is,
az Úrral pöröltem, hogy talán mégse kellene ilyen
szégyenteljes vereségnek győzelmet aratni felettem!
Most e helyütt a csend hideg marka már a kilincsen,
a hallgatás harangja kondít éjfélt a szellemtoronyban.
Talán e hang vetette hullám mozdult. Talán a Végzet
rúgott egy utolsót még, hogy így nógasson valamiképp
indulásra. Hideg volt aznap. És másnap már péntek.
Amikor megváltozott minden. (Nem aznap persze!
Jóval előtte!) Abban a jégvirágos, lángoló télben,
abban szívemre olvadt februári nyárban. Amikor is…
valami megmozdult. Mint gyermek az anyaméhben.
|
|