Magyarország, szeretlek
Bizony, háromszázszor is dalolva lángsírba, ha kell,
de inkább szavaimért, semmint megbújva csendben!
(Hiszen nem csak Wales, de Spárta is háromszáztól
visszhangzott egykor!) Hangozzon hát most számról
e dicső ének. Talán meg is hallják ifjak, és a vének,
kik e hős vértől ázott földön valamiképp él(degél)nek.
Isten! Ki megáldottad egykor a magyart büszkeséggel,
jókedvvel is tán, néha napján, mit hibázott, mit vétett,
hogy évszázados nyomorúsága után még ily balsorssal
téped testét, lelkét, vállára minden nappal súlyosabb
terheket rakva? Pedig bűne tán csak annyi: megtanult
észrevétlen élni, alázattal halni. Valahogy rég elhalkult
minden hang. És tűr a nép (az istenadta), mert birka
türelménél csak teherbírása nagyobb. csendben issza
könnyét, nyeli szavát, miközben a polgári királyság
hűbéresei és talpnyalói bőrét nyúzzák, szemét kilopják.
Hitemre mondom, nem igaz ember az, ki fennhangon
kiált: Éljen a király! Miközben tudja, minden napon
százak lesznek hajléktalanok, földönfutó szegények.
Bankok szipolyozta, adókkal nyomorított legények
és leányok, családanyák és meglett férfiak arcát marja
a szégyen, hogy nincs helye, jövője. Markát, ha tartja
fizetésképpen éhbért kap, és ha talán van olyan balga,
hogy felemeli szavát: nem lesz munkája se holnapra.
Tízmillió közmunkás, és rabszolga országa lett mára
Rákóczi, Kossuth, Széchenyi régvolt büszke hazája.
És hol vannak ma a Babitsok? A Máraik? Petőfink?
Lapul mind, kiknek pedig dolga volna égre festeni
őszirózsát, de vérvöröset, ha kell! A költő megteheti!
Az utolsó vonatfütty is elhalt Szárszónál, és messzi
már az éjféli hajnal. Csak a gróf s a szérű maradt mára.
De hol a tűz, a szó, a tett? Az ököl, az ütésre várva?
Nem ily hazát álmodott nagyapám, apám, és én sem!
Hogy gyermekemnek cselédkönyv legyen kezében
jövő helyett! De nem csak jövő nincs itt, lassan már
múlt sem. Új történelmet ír, ki ugatja csak az írást!
Ó, nem vetélkedőkön kellene hirdetni közpénzen,
amit valaha szívvel mondott a nép, s mondanék el!
Ha lemosnák a gyalázatot, mit politikusok rá kentek,
mondhatnám: szép hazám, Magyarország! Szeretlek!
|
|