Ezerszer is...
Csípős ma a hajnal. És Te messze vagy, hogy melegíthesd
a hidegtől dermedő testem. De a szívem lángrózsái, melyek
szerelmem tüzéből nyílnak, s messzi utakat megvilágítva
űzik a tél hidegét belőlem, és olvadnak a torlódott jéghegyek.
Ó, lehetsz Te bármily messzeségben, elválaszthat Tőled
idő és tér, több száz kilométer, mit számít? Tudom, érzem:
szerelmed bennem él, és szívem dobbanása érted zenél!
Nem érdekes az út hossza, ha tudom, végül Hozzád ér el.
Szeretlek. Ma talán még jobban, mint tegnap is szerettelek.
(Pedig a végtelen kapuját döngette az érzés hónapok óta,
napra nap.) Boldog, nyugodt, végtelen szerelem ez, amely
fogva tart, szabadságot ad, ahelyett, hogy ránk záródna.
Régen azt gondoltam, az életet elég csak valamiképpen,
valahogyan túlélni. De mióta vagy nekem, én pedig Neked,
mióta szerelmed életre keltette tetszhalott szívem, tudom:
Az életet élni kell! Önfeledt boldogan, és őrült szédülettel
akár, ha az kell. Áthágni szabályt, és mit elvár a nép tán!
Mit érdekel bárki amit gondol: két bolond éppen egy pár!
Mi kacagunk, ha kell, kinevetünk, repülünk az égig akár!
Miképp lavina a hegyről, épp úgy robogunk az Életen át.
Olyan jó lenne elmondani mind, amit érzek, ami ki sem
mondható! Az érzést, mit Tőled kaptam: általad lehetek
élet és éltető! Az érzést, mely lüktet, és már szinte fáj,
annyira szép és jó! Nincs rá szó! Ezerszer is szeretlek!
|
|