Rózsaszirmok
Lángszín rózsaszirmok között gyertyafény imbolygott
félszegen, s bár a sötét árnyak kísérteties táncot jártak,
mi csak egymást láttuk, minden más megszűnt akkor.
Két csók közt súgtad: „Haza értél Szívem!” A választ
Szívem dobbant rá: „Igen.” És aztán legott zakatolt
vágyunk, dörömbölt, vagy lágyan zenélt, míg végül
ágyunk mellett a szoba sarkába dőlve fáradtan aludt
el a halvány fény. S mi összeölelkezve álmot éltünk.
Ez volt a Létünk, nem csak játszottuk, hogy élünk!
Aztán… szálltak a hetek, hónapok, lassan levetette
nyár illatú ruháját a táj. Valahogy észre sem vettük,
hogy a végtelen, mi egykor a mienk volt, csendben
közénk fészkelte magát. Előbb a távolság lopta be
egyre mélyebb éket ütve szív s lélek közé, aztán
a csend felelt a hallgatásra. Az egykor végtelenbe
csengő édes kacagásod mosollyá szelídült, Talán
a kétség, talán a félelem az ismeretlentől, de még
az is meglehet, hogy a jól ismert múlt reszketett
dideregve az októberi égbolt peremén hintáztatva
a sebzett idő lábát. Miért hagytuk hogy vesszenek
a nemrég még mindent jelentő órák, és percek!
Hová tűnt a mi Szajnánk és Párizsunk? A híd,
hol csókom csókodra felelt, és a ház, hol egykor
a Költő alkotott, a járda, hol először Lédát látta?
A két rossz kölök, kik az ablakban térdelve
fittyet hánytak az utcára s minden szabályra?
Csak a néma, hideg köd öleli ernyedt vállam.
Várad utcáin csak árnyak, holt álmok járnak.
Miként versemben a sorok, úgy fogynak
lelkemből a régi ismerős, kedves szavak.
Szívem még dobban, ott a mélyén élsz.
Még itt vagyok én is valahogyan…
Holtan már, csak még temetetlen.
Az Életet temették el helyettem.
Ámde mégis, bizony mondom,
megjelenik ama harmadnapon.
|
|